Az akácfán az új, üde zöld levélkék pontosan olyanok lettek, amilyen ősszel a gőgös ablakra tapadott volt ifjú korában.

Apáti Kovács Béla

Ablak

Egy öreg ház utcaszintjén terpeszkedett az ablak. Nagyképű volt. Nem állt szóban senkivel.

Egyszer a szél egy sárga, száraz falevelet a sápadt üveglapjára fújt. Az ablak mérgesen rákiáltott:

– Takarodj innen, te száraz falevél! Még bekoszolod üvegszemeimet.

A levél megrázkódott, de nem tudott lecsúszni az ablakról. Talán, amikor az utcáról felkapta a szél egy kis sár ráragadt és az üvegre tapasztotta. Még ha akart volna, sem tudott volna leesni.

Az ablak tovább mérgelődött:

– Mit képzelsz, eltűröm, hogy összepiszkolj? Nem vagyok akármilyen ablak! Ha tudnád, mi mindent láttam itt az utcán? Te azt még elképzelni sem tudod. Egykor ez a ház nem volt ilyen lerobbant épület, mint manapság. Úri emberek jártak ide. Fényes hintók hozták, vitték a vendégeket. A gazdám nagyon gazdag volt. Ő volt a város, de lehet, hogy a környék leggazdagabb embere. Annyi pénze volt, hogy még a király is megirigyelhette volna. Volt, mit a tejbe aprítani. Jaj, Istenem, milyen jó világ volt itt. Bárcsak visszajöhetnének ezek az idők.

- Tudom, hiú ábránd. De mondd csak, ne is ábrándozzak? Már csak ez maradt nekem. Éjjelente álmomban átélem azokat a csodás éveket. Mit tudhatsz erről, te kis száraz falevél. Egy évig sem élsz. Tavasszal kizöldellsz valamelyik fa ágán, egy nyáron át éled a világodat, de amint ősszel megérkeznek a fagyos szelek zizegve a földre hullasz.

- Ugye milyen jól tudom? Ne csodálkozz, már számtalan tavaszt megéltem. Én mindent látok. Előttem nincs titok. Azt hiszed, nem tudom, melyik fa volt az otthonod? Arról a kis akácfáról keveredtél ide. Na, látod, mindent tudok. Lefújt a hideg, őszi szél. Öregem, a te időd, lejárt. Tudod, hol fogod végezni? Nézd, ott abban a pocsolyában. Már néhány kollégád vár téged is. Siess, ne rontsd itt a levegőt! Majd integetek, amikor vergődsz a sárban. Neked ez a sorsod. Bezzeg, én nem ilyen életet akarok. Eljön még egyszer a napom, és újból ragyogok, mint egykor. Szép dámák és urak néztek ki rajtam. Micsoda élet volt az. De te ezt nem tudod elképzelni. Te csak egy egyszerű falevél vagy. Kérlek, hagyj magamra! Nem szeretném, ha valaki meglátna bennünket együtt. Mit mondanának, hogy egy hulló falevéllel kokettálok. Ja, ne mondd, hogy nem tudsz elmenni! Ugyan, ne nevettess, hogy valami hozzám ragaszt! Na, rugaszkodj el, és pattanj le rólam! Meddig várjak még? Kapsz három percet, hogy eltűnj! Irány a pocsolya! Ott a te helyed. Üvegemen nincs semmi keresnivalód. Értsd meg, én egy előkelő ablak vagyok! Az utcát és ezt a házat díszítem. Ne rondítsd el a szépségemet! Mit nem lehet ezen érteni? Én egy értékes, gyönyörű ablak vagyok. Szeretném, ha ezt te is megértenéd, és eltűnnél innen. Érzem, nemsokára jön valaki és megint a régi leszek. Szépen felújítanak. Lefestik, kijavítják a fakeretemet, dolgos kezek fényesre sikálják az üveget. Ha még egyáltalán leszel, látni fogod, miképpen szépülök meg. Aki csak meglát, mindenki rajongva néz majd akkor engem. Istenem, bárcsak már eljönne ez az idő! De te még mindig itt vagy? Hiába beszélek neked? Megáll az eszem. Hogy lehet valaki ilyen makacs? Mondd csak ti falevelek, mind ilyen értetlenek vagytok? Miért nem lehet megérteni, hogy minket így nem láthatnak meg? Keress magadhoz illő társat, engem meg hagyjál békén! Egyáltalán, miért kellett rám szállni? Nem volt jó neked a többi falevéllel? Szerencséd, hogy nem tudok mozogni. Biz’ Isten, ha volnának kezeim, akkor most széttépnélek, megtaposnálak. Utálom az ilyen erőszakos senkiházikat.

• Tudd meg, te egy senkiházi vagy. Egy vacak falevél, kinek a pocsolyában a helye a többi megsárgult, száraz társával. Tudom, mind ezt használjátok ki. Rám ragadtok, és úgy tesztek, mintha ti találtátok fel a spanyolviaszt. Meglátjátok, egyszer még eljön az én időm, és újból csillogni fognak üvegszemeim. Nem tarthat sokáig ez a nyomorúság. Hisz még előttem az élet. Alig éltem. Jó lenne, kicsi falevél, ha megértenéd, hiába kapaszkodsz belém. A te időd lejárt. Lehulltál a faágról, és holnap már senki sem fogja tudni, hogy léteztél. Mondd csak, mi marad utánad?
•  Ugye semmi. Vége. Elmúltál. És számodra a nyár napsugarai sohasem fognak visszajönni. Nagyon sajnálom, de ez az igazság. Jó lenne, ha most már magamra hagynál. Még annyi dolgot kell elintéznem. Készülnöm kell a megújulásra. Na, indulj már! Mit toporogsz itt? Tűnj el! Érzem, hamarosan itt óriási változások lesznek. Újból szép és pompás leszek. Az utcán mindenki megcsodál. Na, most már tényleg eltűnhetnél innen! Már hallom a közeledő autó hangját. Jönnek a munkások és felújítják a házat. Ücsörögj csak ott abban a sárban, és lásd, hogyan szépülök meg! Még néhány nap és a régi fényemben ragyogok. Olyan izgatott vagyok. Szívem majdnem kiugrik a helyéről. Jönnek a munkások, hozzák a szerszámaikat, hogy széppé tegyenek. De mi az a hatalmas-golyós autó? Mit akarhatnak ezzel, szörnyűséges masinával. Remélem, nem ide hozzák. Na, ne! Miért állt meg ez az autó? Nézd csak munkások, hogy ugrálnak le róla! Ez nem lehet igaz. Bizonyára rossz címre jöttek. Menjetek csak el innen! Nem nektek kell idejönni. Ugye kicsi, száraz falevél? Miért állt fel velem szemben ez a golyós autó? A golyó egyenesen felém tart. Jaj, istenem! Ne! Nem akarom. Hiszen azt mondták, felújítanak, és megint szép leszek. Kicsi falevél segíts! Egíts! Gíts! Íts! Ts! S…..s….s…!

*

A kicsi falevelet felkapta a bús őszi szél, belesodorta a csillogó tócsába. Még az utolsó pillanatban megmentette a golyótól.

Ellenben az ablak és a ház homlokzata ripityára tört. A beton gömb második lendülete és azt követőek percek alatt eltüntették a házat a földszínéről. Csak nagy halom törmelék, kettétört gerenda maradt belőle. Az egykor csillogó ablakból semmi sem maradt. Az üvegszilánkokat betemették a kődarabok, és minden, ami lehullott a lerombolt házból.

Oda a dicsőség, a nagyravágyó tervek. Elszállt a régi ablak felett az idő. Mindenki tudja, ez már soha nem jön vissza. Vége lett, mint a fáról lehulló kicsi falevélnek. De majd jön új tavasz és a közeli fák, a tavalyi levelekből készült friss föld erejét felszívva, újból kirügyeznek. A gyűrött, halott levélke tavaszra humusszá vált. A romok helyén új ház, új ablakokkal épül, és minden megy a maga útján.

Az élet, az elmúlt életek nyomain megújul, és kivirul. Az akácfán az új, üde zöld levélkék pontosan olyanok lettek, amilyen az ősszel a gőgös ablakra tapadott volt ifjú korában.