Apáti Kovács Béla

Kicsi Mariska és a cinegék

– Kip-kop – valaki igen csak kopogott az ablak üvegén. Kicsi Mariska ijedten kapta fel a fejét a mesekönyvből.

– Vajon, ki lehet az? – szaladt kíváncsian az ablakhoz.

Nem kellett sokáig nézelődnie, hamar meglátta, hogy a párkányon egy apró cinege didereg.

Az éjjel hatalmas hó esett és a hőmérő higanyszála is igen csak a nulla fok alá süllyedt. Ráadásul a hideg szél is szünet nélkül borzolta vékonyka tollazatát.

– Fázol, madárka? – kérdezte a kislány.

Mire a cinege így felelt:

– Nagyon, de ezen kívül szörnyen éhes vagyok. Kérlek, adjál valamit enni!

Mariska megsajnálta a kicsi állatot és mindjárt ment a konyhába, hogy egy szelet kenyeret vágjon az éhezőnek. Szerencsére nagypapája valamiért bejött és csodálkozva nézett unokájára.

– Megéheztél, aranyoskám? – kérdezte.

– Nem én, hanem a szobám ablakánál a párkányon didereg egy cinege. Tudod nagypapa, olyan kék sapkás madárka. Nagyon éhes lehet, viszek neki egy kis kenyeret. Édesanyám ma vett frisset és puhát, bizonyára ízleni fog a cinegének.

A nagypapa ijedten nézett az unokájára és a homlokára csapott a kezével.

– Jaj, csak azt ne tedd! Ha megeszi a cinege, felpuffad és elpusztul a kenyértől. Nem szabad ilyet adni neki.

– Elpusztul? – nézett a kislány értetlenül nagypapájára.

– Igen elpusztul. Madaraknak nem szabad kenyeret adni.

– Akkor, mit adjak neki? Mit esznek a cinkék?

– Ilyenkor télen, ha enni akarsz nekik, adjál olajos magvakat, diót, napraforgómagot, tökmagot, meg zsiradékot. Ezekkel jóllakathatod őket. De vigyázz, ha el kezded etetni a madarakat, akkor tél végig kell gondoskodnod róluk! Ha már ideszoktak, minden nap adjál nekik enni!

– Nagypapa, honnan vegyek most ilyen magvakat? – pityeredett el Mariska.

– Ezért ne szomorkodj, kis unokám! – vigasztalta meg a nagypapa. – A kamrában találunk mindenféle magvat és talán némi zsiradék is akad. Gyere, menjünk, és keressünk madáreledelt!

Az öregember kézen fogta az unokáját és elindultak a kamrába. Igaz volt, mert ott a polcokon találtak ruhazsákokban különböző magvakat, amelyek kitűnő eledel az éhes cinegének.

Egy kis tálra öntöttek belőlük és a kislány sietve vitte az ablakhoz.

Amire odaért, akkor már legalább három kicsi madár lesett be a házba és kétségbeesve csipogták:

– Éhesek vagyunk. Adjatok enni!

A nagypapa segítségével a kislány kinyitotta az ablakot, mire a madarak szétrebbentek és menedéket kerestek a közeli fákon és bokrokon. Onnan lesték, mi fog történni. Nem tudhatták szerencsétlenek, hogy az ablak milyen szándékkal nyílt ki? De amikor becsukódott és látták, hogy magvakkal megrakott tál került a párkányra visszamerészkedtek. Igaz eleinte kissé félénken nézegették az ajándékba kapott élelmet, de aztán az első kóstolás után nekibátorodtak. Boldogan csipegették a tálban lévő magokat.

A hír gyorsan tovaszállt és egyre több cinege és más apró madár is jött a finom lakomára.

Mariska elégedetten nézte, amint kicsi barátai lakmároznak az ablakpárkányon. Némelyik cinege erőszakosan félrelökte a társát. Ilyenkor a kislány legszívesebben megfenyegette volna a kis erőszakost. De félt, ha megkocogtatja az ablak üvegét, akkor a többi madár is elröpül. Ezért inkább csöndben nézte, amint a cinkék más apró népséggel csipegetik a magokat.

A kislány annyira megkedvelte ezt az elfoglaltságot, hogy egészen a tél végéig nagypapája segítségével etette a kicsi barátait.

– Meglásd, tavasszal a cinkék és a madárkák meghálálják ezt! – mondta az öregember.

– Hogyan, nagypapa?

– Úgy, hogy, amikor kijön a jó idő, segítenek a kertben. Összecsipegetik a kártékony rovarokat a fákon. Kevesebbet kell majd permeteznem.

És valóban így is történt. Amint elolvadt a nagy hó, és melegen sütött a Nap, Mariska kicsi madarai megjelentek a kertben és boldog csicsergéssel szorgoskodtak a fákon és bokrokon, és közben, mintha azt mondták volna:

– Köszönjük, Mariska, hogy azokon a zord, hideg, téli napokon adtál nekünk finom magvakat, és megmentettél bennünket a fagyhaláltól.