Most búcsúzom én

 
Most búcsúzom én tőletek, mert félek, hogy
Nem tudok, ha már szemem örök álomra csukva.
Míg tiszta elmém, még ujjaim a billentyűket ütni tudja,
Addig búcsúzom én, míg szívemnek ép a húrja.

 
Szerettem volna mindig jó, és szeretve lenni,
De ki mondja meg, hogy lehet ezt véghezvinni.
Ahogy vannak éjszakák és vannak nappalok,
Úgy vannak jó és rossz napok.

 
Még nem halni készülök, mikor-e sorokat írom,
Itt a földi létemben nagyon sok a dolgom.
De, hogy mi van odafent megírva, mi a sorsom,
Azt előre senki sem tudja, így én sem tudhatom.

 
Követ el az ember egy életen át sok hibát, de
Lásd meg a jót, s, a szépet is, amit néked ád.
Hamvaimnál, ne sírj, ne hullasd a könnyed,
Tudd, hogy odafent már nekem sokkal könnyebb.

 
Te most csak a jóra emlékezz és nékem megbocsáss,
Boldogan kacagva, szíveddel, jónak, vidámnak láss.
Hisz szerettél tán, ezért felejtsd el azt a sok hibát,
Odafent, lelkünkért, nap, mint nap, mondok egy imát.

 
Igen, elbúcsúzom, s mikor ezt odakint a szélben
Olvasod, tudod, hogy én már többé nem vagyok.
Lehet, hogy nem fog kísérni lélekharang utamon,
Ezért ajkaiddal, versben mondom el, búcsú dalom.

 
Nem kell kőbe vésni nevem, nem kell fakereszt,
Szórjátok hamvaim szét a muzsikáló szélben,
Kik, szerettetek. A mennybe szállt lelkemmel,
Szerető, vigyázó öleléssel mindig ott leszek.

 
S, ha néha hallani véled az égi kórust füledben,
S, ha kétkedsz, mert azt hiszed, hogy álmodod,
Jusson eszedbe, hogy én oda fent vagyok az égben,
S kérésemre, bátorítón, néked énekelnek az angyalok.