Szomorú királyfi

Túl az üveghegyen, az aranyfolyó partján, egy kacsalábon forgó várban lakott az öreg király. Volt neki egy fia. A fiúnak mindene megvolt. Semmiben nem szenvedett hiányt. Nap, mint nap kilencvenkilenc szolga várta a parancsát. A szakács olyan ebédeket főzött neki, hogy az ember megnyalta, mind a tíz úját, annyira finom volt. Szobájában a szekrények telis teli voltak szebbnél szebb ruhákkal. Minden nap más ruhát vehetett fel, soha nem kellett másnap ugyanabban a ruhában lennie.

Irigyelték is érte az emberek, ha apjával elmentek a heti vásárba a hatfogatú aranyhintón.

Hiába volt a mesés gazdagság és jólét, ha a királyfi mindig szomorú volt, mert nem voltak barátai. Szomorúan nézte az utcán játszadozó gyerekeket. Ő is szeretett volna egy barátot. Apja megparancsolta a főtanácsosának, hogy szerezzen a fiának egy barátot!

A főtanácsos kihirdette minden faluban, és városban, hogy a királyfi barátot keres.

Hamarosan jöttek is mindenhonnan a fiatal fiúk, lányok, de a főtanácsos csak a gazdag úri gyerekeket engedte be a palotába. Ha véletlenül szegény gyerek akart szerencsét próbálni, azt mindjárt elzavarta:

- Tűnj el innen, te ágrólszakadt! Te nem vagy méltó a király fiával játszani.

A gazdag gyerekek mind egytől egyig unalmasak voltak. A királyfi egyikkel sem tudott vidáman, önfeledten játszani. Alig, hogy nekiláttak a játékhoz, azonnal kiderült, hogy a kényes úri palánták milyen unalmasak tudnak lenni. Egyik sem tudott olyan jól játszani, mint az utca gyerekei. Ezért a királyfi pár perc múlva rájuk unt és elkergette őket.

Egy idő után elfogytak a gazdag, úri gyerekek. Királyfinak nem volt barátja, akivel játszhatott volna.

Bánatában kiment a kertbe, és leült egy rózsabokornál levő padra, és az arcát a tenyerébe hajtotta. Amint ott búslakodott váratlanul valaki megérintette a vállát. A királyfi összerezzent, és ijedten kapta fel a fejét.

- Jaj, megijesztettelek? – kérdezte riadtan egy aranyos leányka, aki a király új kertészének a lánya volt.

- Egy kicsit – válaszolta a szomorú királyfi – Mit akarsz?

- Jössz velem játszani?

- De tulajdonképpen ki vagy te? Még sohasem láttalak. Hogyan kerültél ide?

- Édesapám az új kertész. Tegnap költöztünk ide, és még nincsenek barátaim. Nem ismerek senkit, legyél a játszótársam!

A szomorú királyfinak tetszett az ajánlat, mert hiszen ő is unatkozott, neki sem volt igaz barátja. Szívesen elfogadta a kertész kislányának a javaslatát, és vidáman játszani kezdtek. Akár hiszitek, akár nem, akkor megtörtént a csoda a királyfi életében először elmosolyodott, sőt egy idő múlva az ő nevetésétől volt hangos a virágokkal teli kert. A nevetésre az öreg király is kinézett az ablakon, és csodálkozva látta, hogy fia önfeledten játszik a kertész leánykájával.

Mindjárt hívatta a kislányt, és megkérdezte tőle:

- Kinek a lánya vagy?

- Az új kertészé – válaszolta kissé félve a lány.

A király megsimogatta a leányka fejét, és barátságos hangon mondta neki:

- Amiért megnevetted fiamat, megjutalmazlak. Mondd csak, mit szeretnél kapni jutalmul?

A kislány a királyra emelte égkék szemeit, és kérve mondta:

- Fenséges király bácsi, nekem csak egy kérésem lenne. Nem kell nekem pénz és gazdagság, csak azt, tessék megengedni, hogy ezentúl mindennap játszhassak a királyfival, mert mi jó barátok lettünk, és igaz barátságnál semmi sem jobb a világon. Ha van egy igaz, őszinte barátod, akkor te vagy a világ leggazdagabb embere.

A király igazat adott a kertésze okos leánykájának, és boldogan megengedte, hogy fia mindig játszhasson vele, ha kedve tartja.

A királyfi többé nem volt szomorú, mert már volt barátja, akivel tudott játszani.