A postáról jövet rövid pár száz méteren át komoly hírözönben volt részem. A másik utcában lakó néni (…jajj, lehet, hogy én vagyok az idősebb) egész úton hazafelé úgy sorolta a kormány hibáit, hogy közben levegőt is alig vett. Annak ellenére, hogy az első pár mondata után felállítható volt a tévedhetetlen „orbánfóbia” diagnózisa, tisztelettel és türelemmel végig hallgattam, miközben a vérnyomásom felfelé szökkent és annyi blődség hallatán az ájulás kerülgetett.

Magamhoz kell gyorsan térni, - gondoltam, miközben sóhajtottam egy nagyot. Választ adni az elhangzottakra, mielőtt elfogy az út előttünk, ha nem akarom, hogy szegény pára tudatlanságában leleddzen tovább. Az egyik mondatának utolsó szavában kapaszkodva, elszakítottam a felsorolás kötelét, ami bizony rég nem fonal volt, úgy meg volt sodorva csederintve.

-         No, most akkor kedves szomszédasszony én következem:

Elmondom, hogyan látom a helyzetet, utána megvitatjuk. –szóltam szelíden, imigyen.

Kezdjük az elején. A kórházunkban megmarad a sebészet, szülészet, fülészet, sőt még a kórbonctan is, egyetlen osztályt sem zárnak be, olvassa el kedves a tegnapi Kanizsa újságban. Rémhír volt az a javából, éppen úgy, mint a többi. Aki megetette ezt a maszlagot és utcára vitte magukat, hazudott, ma már magyarázkodik a rosszul értelmezett kommunikációra hivatkozik.

Aztán itt van Putyin látogatása. Most azok köpködik, figurázzák, fújjolják, akik családi nyughelyeikre a temetőben feszület helyett egykor vörös csillagot pingáltattak. Amikor mi hozott szóba apáink szenvedését, a deportálásokat, a besúgók, spiclik felfelé tőrtetéseiket áldozataik letaposott és meggyalázott tetemén felemelkedve, akkor Önök azt mondják ezek már nem azok. Nem látják, nem akarják látni az egykor lelkes tagok, ávósok, munkásőrök leszármazottait, akik az évtizedek alatt felhalmozott ország-vagyonon rüsztözve, ma is milliárdosként villognak. Nos, kedves most én is azt mondom, mint a kommunizmus egykori áldozata, Putyin sem Hruscsov, vagy Brezsnyev.

Harmadik felvetésére, hogy a fél ország fiatalja elment, siratják a szülők a gyerekeiket, nincs munka, egyre szegényebbek az emberek, éheznek.

Az emberek többsége akkor szedte a sátorfáját, és indult világgá, amikor megnyitották a szabad munkaerő vándorlást, csak erről nem szívesen beszélnek, mert ebből nem lehet politikai erőt kovácsolni. Ment az orvos, a nővér, a gyógytornász és masszőr. Nem azért, mert itt nem volt állása, hanem a sokkal több pénz reményében. Aztán megy a magyar adófizetők pénzéből kitanult fiatal, mert szívesebben mosogat, WC-t pucol napi 12 órában, háromszor annyiért, mint amit itt kezdőként keresne. Sorolnám tovább, de felesleges, hiszen úgy is tudja, a többi meg Bécsben nyitott cukrászdát, emlékszik rá ugye, maga Kovács László is megjósolta előre, amikor az Unió mellett kampányolt.

Következnek a gyerekes családok, mennyit kell dolgozni ma, hogy megéljenek.

A maga gyerekei, az unokái utáni családi adókedvezményt igénybe véve teljes fizetésükkel a bankszámlájukon itthon szidják a kormányt, miközben a gyerekek és az egész család az Erzsébet utalványon üdül minden évben. Ön meg kedves, visszakapja a 13. havi –elvett- nyugdíjának az összegét a rezsicsökkentéssel minden évben ettől a fránya kormánytól.

Itt van a következő felvetése a szegénység.

Amikor egy ekkora város fenn tud tartani ennyi áruházláncot és a nap bármelyik szakában tele vannak a parkolók autókkal, a bevásárlókocsik roskadnak az áru alatt ott nem beszélhetünk szegénységről, és ezek a vevők a vasárnapi zárva tartás hallatára népszavazást kezdeményeznének, ahelyett, hogy családi programot szerveznének maguknak, számomra megdöbbentő.

Egy másik réteg szószólójaként háborognak, mert a kormány munkát kínál segély helyett, a családi pótlékot valamint az egyéb rászorultsági kedvezményeket intézménylátogatáshoz köti.Csak ez az egyetlen egészséges út a felzárkóztatáshoz. Elég volt fejőstehénnek nézni az országot, ettől kell félteni az adófizetők pénzét. – emeltem volna fel a hangomat, ha képes lettem volna rá, de a torkomat már düh szorongatta…

Sajnáltam, hogy közös utunk végére értünk, pedig lett volna még elmondani valóm, példákkal alátámasztva, hogy mennyi jön össze a segélyen élő „szegény” családoknak. A gyerekek ingyen kapják a napi többszöri étkeztetést, szünidőkben is a tankönyvért sem kell fizetni, közgyógy-igazolvány jár a családnak. Lakástámogatás, közműtámogatás, rendkívüli segély, tartozáshalmozás esetén, önkormányzati segítség.

Jelen van a szegénység nem vitatom, de nem az elmúlt 5 év hozadéka, az elmúlt 5 évben csökkentésére, megoldásra törekszik a polgári kormány, ezt méltányolni kellene, nem felróni neki.

A leghangosabban kiabáló melldöngetők nagy része a devizahitelesek áldozataiból kerülnek ki, akiket az egykori szocialista-liberális kormány idején csaltak csapdába ígéretekkel, reklámokkal, "vegyétek, vigyétek fedezetek nélkül", mindenre adtak. Vannak családok, akik ennek hatására elfelejtettek gyalogolni, mert mindenkinek a feneke alá kocsi került, hitelből. A kisebb családi házakat felváltották a paloták, melyeket több tízmilliós hitelekkel építettek, nem csak kényelmi szempontot figyelembe véve, hanem legyen csicsásabb és magasabb, mint a szomszédé. A világért sem akarok senkit megbántani, de ahol nem ismerik a takaró méretét, ott alatta könnyen megfázhat az ember.

Lélek Sándorné 2015. február 19.