Testvér

 

    ,,Vasárnap ebéd után a barátnőmhöz indultam, a szokásos sétát terveztük a hegyre.

Érett már a barack.

     Okkersárga kötényruhában, kánikulában rám tapadt fehér blúzban, fodrosra lazult, vajszínű szandálomra lecsúszott zokniban, lecövekeltem a járdán. Talán már iskolás lehettem.

    Ők félkör alakban velem szemben, a túloldalon a kocsma ajtó előtt tapsoltak.

 Láttam vigyorgó képüket.

 Mindet ismertem.

 Nem tudtam, mióta tarthatott az előadás.

Középen negyvenes, vézna férfi. Sok számmal nagyobb, fekete öltöny nadrágját vastag, durva sodrású madzag fogta derekához. Minden mozdulatnál pillanatnyi ütemkéséssel követte őt a zakója. Repült utána, ahogy forgott. Fura táncot lejtett. Esetlen marionett bábuként bokájához lendítette aránytalanul hosszú karját, szanaszét csapkodott, akár szúnyog rajjal puszta kézzel vívna csatát a lemenő napnál. Mezítláb volt. Oly gyorsasággal kapkodta a lábát, mintha parázson járt volna.

 Nem sok köze volt a zene üteméhez.

 Megviselt, zsíros kalapját ledobta, másik fejfedőt kapott. Használt kockás zsebkendőt négy sarkán gombra kötve.

Lelke sajátos tárházának minden kellékét kiteregette, csakhogy érezze a közönség tetszését.

A férfiak kezében gyöngyöket vetett a sörösüveg.

 Némelyik féktelen jókedvében, összegörnyedve a röhögéstől, a térdét ütögette.

 Az öltönyös ekkor már extázisban táncolt. A rögtönzött zene ritmusa egyre gyorsult, ő meg félelmetes módon, ugyanilyen tempóban veszítette el az erejét.

 Közben a kalapba egy- egy ötvenfilléres hullott.

- Gyorsabban! Gyorsabban!

- Még, még, még!– óbégattak artikulálva.

Nem akartam hallani, a szájukról olvastam.

Ő újabb lendületet vett. Csukott szemmel folytatta.

 Kényszeredett nevetése, sikollyá vált az úton, míg hozzám elért.

 Izzadtság cseppek permetként repültek arcáról, nyakáról, ázott ingéről, sok-sok apró szivárványt vetítve köré.

Ordítottam magamban:

- Ne! Ne! Ne! Hagyjátok már abba!- hangomat csak a postaépület hallotta, hiába könyörögtem, sehogy sem akart ketté hasadni a mulatság. Kezemet a fülemre tapasztottam, ahogy csak bírtam, zúgott a fejem a szorítástól.

Hirtelen lett csend.

Hason feküdt.

Arccal a porban.

Kezén, vállán, lábán, ösztönösen rántott még néhányat, mintha a muzsika itt rekedt volna.

- Nesze! Igyál, megérdemled!- nyújtott felé valamelyik egy fél üvegsört.

 Nem mozdult érte.

 Másik kikapta kezéből, és a fekvő nyakába csorgatta kaján vigyorral a habzó italt.

A tehetetlenség dühe lassan hagyott el.

A tömeg hirtelen oszlani kezdett.

Ismeretlen férfi érkezett.

Félretolta az útban álló bámészkodókat.

Széles hátára zöld kockás ing tapadt, tüskés, fekete haj keretezte szegletes, cserzett arcát. Sötét szeme villanásából éreztem az indulatot.

Nem kérdezett, nem szólt.

Egyenesen a fekvőhöz hajolt. Gyakorlott mozdulattal, ugyanakkor kíméletesen emelte föl, hogy bántódása ne essék.

Rá sem nézett senkire.

 Elindult abba az irányba, ahonnan jött.

Tartását nem hajlította meg a vállán pihegő test.”

 

Folytatás következik

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés