Azóta gyakran elgondolkodom, vajon igaz-e, hogy Isten a jó embereket azért szólítja előbb magához, hogy megszabadítsa őket a földi terheiktől, kínjaiktól.

 Kerikém

    Kerikém, az én drága keresztanyám gyermek és ifjúkorom meghatározó személyisége volt. Talán senkitől nem kaptam annyi szeretetet, törődést, odafigyelést, mint tőle.

    Hatalmas, barna szemeiben mindig egy kis pajkos fény bujkált, hiszen inkább volt ő a játszótársam, mint felnőtt rokonom.

    Sajnos, úgy hozta a sors, hogy az unokabátyjába lett szerelmes. Ez abban az időben még tiltott, szégyenletes dolog volt, elítélték érte. Ezért inkább sohasem ment férjhez.

    Én voltam a családban az első unoka, keresztgyerek, így minden szeretete felém áradt, a tenyerén hordozott, én pedig rajongtam érte. Sok időt töltöttünk együtt vidáman, apró csínyeket elkövetve, mintegy szövetségesként.

    Mindig kicsit lustácska voltam, nem szerettem gyalogolni. 
Ilyenkor ő a nyakába ültetett, onnan nézelődtem büszkén, kíváncsian.

Egy esti sétánk során felnéztem az égre, és megkérdeztem:

- Keri, mi az a fényes tányér ott?

- Az Istenke kalácsa-hangzott a válasz.

Később, amikor egy felhő eltakarta, okoskodva megjegyeztem:

- Biztosan megette!

    Így teltek napjaink, millió szórakoztató kis epizóddal fűszerezve.

Mindig szerettem a zenét, Kerim kértem, énekelje el nekem a kedvenc dalomat:a "Rácsos kapu, rácsos ablak"...címűt. Ő elő is adta, a hangulatának megfelelően, szomorkásan. Rászóltam:

- Ne ilyen keservesen!

    Szerettem, ha én voltam a központ, ha mindenki rám figyelt, foglalkozott velem.

Amikor egy kicsit hanyagoltak, már panaszkodtam:
- Törődjetek velem!

Törődött is velem mindenki, főleg ő. Pedig mindig sok dolga volt. Tisztviselőként dolgozott, és hogy minden munkáját időre, tökéletesen elvégezze ,sokat túlórázott. 

Hogy mindezt kibírja,rengeteg kávét ivott. Mivel életéből hiányzott a szerelem, a család melege, az evésben lelte örömét. Nem hízott ugyan meg, mert állandóan dolgozott, de a sok zsíros étel, krémek, édességek az ereit tönkretették, szívbeteg lett. 

Én is tudtam róla, de akkoriban már nagylány voltam, nem törődtem annyira szeretett Kerikémmel, azóta is furdal miatta a lelkiismeretem. 

Minden évben a füredi szívszanatóriumba járt, ott próbálták helyrehozni kicsit. 

Kevés sikerrel.

    Azon az őszön is oda készült, előtte végigtakarította a lakás minden zegét-zugát, a ruhák katonás rendben sorakoztak a szekrényben. Végre elutazhatott.

November 19-én van a névnapom. Ebben a hónapban már 13-án megírta nekem a képeslapot, tele intelmekkel és jó tanácsokkal. Nem értettem, miért sietett.
Pár nap múlva jött a tragikus hír: 53 éves korában elhunyt, a tévét nézve, csendesen elaludt a karosszékben, örökre...

Minden világossá vált. 

Ő érezte a végzetét.Utolsó gondolata is én voltam. 

    Sokáig tartott, amíg el tudtuk fogadni halála tényét.

Akkor értettem meg, hogy mennyit köszönhettem neki, amikor már nem volt közöttünk.
Elment, hogy végre megpihenhessen, és odafent talán boldog lehessen választottjával.

Bízom benne, hogy így lett, hogy megadatott végre neki az, ami az életben sohasem.

Azóta gyakran elgondolkodom, vajon igaz-e, hogy Isten a jó embereket azért szólítja előbb magához, hogy megszabadítsa őket a földi terheiktől, kínjaiktól.

Hiszem, hogy így van!

Törő Zsóka