11 hónaposan rákbetegség miatt megvakult a kisfiam. A családom nem állt mellém, az édesapám volt a leg -ádázabb ellenségem, azt követelte, hogy adjam intézetbe a "nyomorékot." Három éves volt a kisfiam, amikor a határtalan türelmemnek, és szeretetemnek köszönhetően először haza mehettünk a szülői házba, de az édesapám a kisfiamat soha nem szerette . Sokat sírtam és imádkoztam, kértem Istentől türelmet, szeretetet, lelki békét. Teltek az évek, és édesapám nagyon beteg lett. Már segítség nélkül nem tudott kimenni a fürdőszobába, édesanyám gondozta, látta el. Aztán édesanyám is megbetegedett. Kisfiam ekkor 12 éves volt. Édesanyámat fürdettem, amikor édesapámnak sürgősen ki kellett mennie a fürdőbe, de egyedül képtelen volt. Az én vak kicsi fiam odament hozzá, megfogta a remegő, öreg kezet, és kivezette a fürdőszobába az ő papáját. Akkor megtört az én kemény szívű édesapám, és nagyon sirt. Sokáig zokogott. Attól kezdve az én kisfiam lett a lelki társa. Felfedezték egymás értékeit, és amikor már ágyban fekvő, pelenkás, mozgásképtelen betegként ápoltam, több agyvérzés után, szellemileg leépülve, a fiam volt az, aki végtelen türelemmel, szeretettel ápolta a lelkét. Mielőtt hazament az ő Teremtőjéhez, megköszönte, hogy ilyen csodálatos unokát neveltem. Halála után folytatódott az ápolói munkám édesanyámmal, és a nővérével, a keresztanyámmal. Két beteg, keresztanyám agyvérzéssel, édesanyám stómával. Nem volt egyszerű, nagyon nehéz volt, sok-sok könnyes éjszakával, ahol senki sem lát- könnyekkel, fizikai, lelki kiborulásokkal. Aztán keresztanyám is hazament a teremtőhöz, és maradt édesanyám, akinek több agyi, és tüdő embóliája volt. Volt olyan éjszaka, hogy háromszor húztam tiszta ágyat, fürdettem le, mert nem volt hajlandó elfogadni az eldobható stóma zacskót. Két kamasz gyermek, mellett, nem volt egyszerű. Édesanyám még megélte kis-nagy fiam diploma osztó ünnepségét, igaz, már nem tudott velünk lenni az ünnepségen. Fiam hittan tanítóként végzett Nagykőrösön, a tanító képző főiskolán. Édesanyám lelki ápolója is fiam volt. Amit én nem tudtam megadni a kimerültség, fáradtság okán, azt ő a vállára vette, önként. Lányom igazi kis szélvészkisasszonyként adta a nevetést, a fiam a lelki békességet. Igazi csapat munka volt, nagyon nehéz, nagyon fáradtságos, de azt, amit gyermekeim megtanultak eközben, az megfizethetetlen. Ha újra kezdhetném, ugyan így vállalnám megint ezeket a nagyon nehéz éveket, ezt a 10 évet. Tudom, ha oda kell álljak az én Teremtőm elé. a mérleg nyelve egyensúlyban lesz. 62 éves vagyok, és nagyon fáradt a lelkem, de nem bántam meg egy percig sem, hogy vállaltam a szüleim, keresztanyám gondozását, ápolását. Sok szép óráink voltak, könnyesek, nevetősek, fájdalmasak, nehezek, de ezek csak a miénk, amitől az életem kerekké, és egésszé lett. Ettől lettem azzá, aki ma vagyok: elégedett, és boldog emberré.

Borító: Boris László fotóművész