Amint haladnak előre az évek, úgy halványulnak az emlékképek. Egyre többször imádkozom álmomban, hol a templomok padsorai között, máskor ismeretlen tájakon bócorogva. Az utolsó hátrahagyott éjszakán is messze földön jártam. Soha nem látott dédnagyapám házának fuszekli-kötő műhelyében múlattam az időt, rácsodálkozva a kötőgépekre. A falon szentkép lógott, Szűz Mária a kis Jézussal, alatta kecses lábú falatka asztalkán szentelmények és szobrok sorakoztak. Az asztal nem volt leterítve, közepére a lehelet finoman kidolgozott csodálatos intarzia vonzotta a tekintetet.
  Gyerekkoromban ugyanazt a képet láttam nagyanyámék nappalijában, és a kis asztalt, mely nagyapám műhelyének a végében kínálta magát egy tonett szék társaságában a pihenésre vágyóknak.
Imádságos álmaim nappalain nehéz keresztemmel megpakolva cammognak az órák. Az emléksúlyok alatt olykor meg feszülnek az izmok fáradó testemben. Még bírom, hordozom, bár tudom, ha nem teszem le gyorsan, holnap összeroskadok alatta. Mi lehet a vétkem, mit nem gyóntam meg? – egész nap ezen morfondírozom. Vajon mire figyelmeztetnek az álmok?
  Hiába töröm a fejem, nem jut eszembe mit mulasztottam, ha csak nem az ürmösbor a csiszolt kristályüvegben. A díszes üvegcse nem boros volt, hanem likőrös, közvetlen a közelében egy hasonló kézi csiszolású kupica, kettecskén jól megfértek a konyhaszekrény polcának egyik sarkában.

Drága jó öreganyám méltóságteljes lépteivel reggelenként odasétált a szekrényhez. Megnyitotta annak ajtaját, majd félig megtöltötte az egyébként is gyűszűnyi poharat és kihörpintette. Soha nem láttam más alkoholt fogyasztani. Történt egyszer, hogy meg kívántam a fűszeres illatú nedűt és kérlelni kezdtem, adjon belőle egy nyeletet.

„- Jaj, kislányom azt nem lehet, gyerek nem ihat ebből, mert megbetegszik tőle.” Akárhányszor megláttam az üveget, egyre jobban sóvárogtam egy korty után.
  Egy „vendéges” ebédet követően, miután nagynéném az asztalt leszedte, drága jó nagyanyám elvonult délutáni sziesztára. Csak nagyapám és a vendége maradtak ott kvaterkázni, kicsi borospohárral előttük, melyben rubinként csillogott a tavalyi meggybor. Mosogatás után nagynénén a műhelybe sietett, kukoricát morzsoltatni a masinával. Tudtam, ez elég sokáig el fog tartani, mert ellenőrizni kell a gépszíjakat a fogaskeréken, hogy a gépre épített morzsoló működésbe lépjen. A konyhába osontam, kis sámlira álltam, és levettem a csillogó üveget, megtöltöttem a kupicát és egy hajtásra kiittam a tartalmát. Elmostam a poharat, asztalkendővel fényesre töröltem és visszatettem a helyére. Olyan szépen sikerült mindent elrendeznem, hogy soha nem jött rá senki a turpisságra. Igaz, ami igaz egy ideig figyeltem magam, nem betegszem e meg, de csak a kedvem lett rózsásabb, no meg talán az egyébként halovány orcám, de az se lehetett feltűnő, ha senki nem hozta szóba . Mostanság ez jut gyakran eszembe, az imádságos álmaim után. Lehet, hogy még is csak meg kellene gyónnom az egykori bűnömet, ameddig megtehetem.

Első közlés: http://www.polgarportal.hu/