A tárogató hangja kísért

 

Magam sem tudom, hogy nem jutott eszembe eddig ez a régi történet, amit kislányként, tiniként átéltem.

Zalában születtem, mely tudvalévő, hogy dombságból áll, domb hátán domb, de az utolsó, amit látsz lentről, az már nagyon magasan van.

Nos, hát, többek között ott is volt nekünk szőlőhegyünk, amit édesanyám örökölt a szüleitől.

Egy kis boros pince tartozott hozzá, nagyon takaros volt, minden évben újra meszelve kívül, belül.

És ahol a hordókat tartottuk, a lenti pincébe, ott pedig minden évben sárral frissítettük az alját, mert földes volt.

Gyermekként lovas kocsival, majd mikor az már nem volt, akkor tehenes szekérrel zötykölődtünk fel a hegyre szüretelni, mert kicsi korunktól azon mindig részt vehettünk.

 

Volt ott fent a hegyen egy idős bácsi, nekem legalább is az volt, hisz én még akkor gyermek voltam, aki valamilyen hangszeren szokott játszani.

Mint gyermek, honnan tudhattam volna, hogy milyen hangszer az, csak azt tudtam, hogy fújja, na és szépen szól.

 

Közben telt az idő én is felcseperedtem, nagyszüleim meghaltak, így édesanyámra maradt ez a kis szőlő birtok.

De ő akkor még dolgozott, így nem tudott vele foglalkozni.

Jutka nővéremmel vállaltuk a munkát, hisz tudtuk, hogy mit, hogyan kell csinálni, apai nagyapánk mindenre megtanított bennünket.

Abban reménykedett, hogy egyszer majd mindent visszakapunk, és akkor tudjuk, hogy mikor mit kell dolgozni és hogyan.

Tehát tavasszal megkezdtük a munkát, persze csak hétvégeken, hisz mi is iskolába jártunk.

Nagyon messze volt, 5-6 kilométert kellett gyalogolni hegynek fel fele, ami három dombon vezetett át.

Metszettünk, kapáltunk, permeteztünk, meg mindent, amit kell egy szőlő birtokon csinálni.

És mi még dolgoztunk, szólt a tárogató, Jani papa fújta és nagyon gyönyörűen.

Néha átnézett hozzánk, hogy lássa nem kell-e valamit segíteni, nehezet emelni.

Mi pedig ilyenkor megkínáltuk étellel, borral, ő pedig cserébe segített a nagyobb hordókat kimosni, vagy pedig fújta a tárogatóját.

 

Bizony, sokszor ránk esteledett, később indultunk hazafele, mint kellett volna, pedig még egy erdőn is átvezetett az utunk, hogy kiérjünk a postaútra.

Ilyenkor Jani papa mindig azt mondta, csak induljatok nyugodtan, és míg halljátok a tárogatóm hangját, addig nem történhet semmi bajotok.

Hisz nem csak én, hanem Isten is vigyáz rátok.

Ez mindig megnyugtatott bennünket, könnyű szívvel, bátran indultunk Jutkával hazafelé.

Nem számított, hogy közben besötétedett, hogy az erdőben az orrunkig sem láttunk, de hallottuk a tárogató hangját.

 

A mai napig is, bárhol hallom, rögtön megismerem, hogyha ezen a hangszeren játszik valaki.

Pedig nem vagyok nagy zene szakértő, de ezt az összetéveszthetetlen hangot soha sem felejtem el.

 

A múlt nap, itt fent Budapesten hallottam újra egy tárogató hangját, nem messze tőlünk, ahol lakom.

Gyermekeim nem akarták elhinni, hogy jól hallom.

Fogtam magam és elindultam a hang után, meg kellett győződnöm, hogy nem felejtettem el, milyen is az, mikor sír a tárogató.

Nem messze tőlünk rátaláltam a hang forrására és becsengettem, kedvesek voltak, pláne mikor megtudták, hogy miért mentem.

Egy 12 éves kisfiú fújta, igaz, még nem szólt olyan szépen, mint mikor Jani papa játszott rajta, vagy csak az emlékek szépültek meg, de akkor is…..

 

Ez a tárogató hangja.

 

Bélyegkép: Boris Vanessza alkotása

 

 

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés