Nehezen múltak a napok. Az ősz távozni készült, a közelgő tél első jégvirág csokrával köszöntötte a telet. A szobákban duruzsoltak a kályhák, kandallókban pattogtak a lángok,  máshol a konvektorok ontották a meleget, vagy a radiátorok tették kellemessé az otthonokat.  
Az átmeneti kabátok a levendula illatú szekrényekbe költöztek tavaszig.  Testünket gyapjúba, szőrmébe, tolldzsekibe öltöztetjük, amely alatt nem talál menedéket a hideg.
Az intézet ablakszemei minden szinten fényesen világítottak, korán sötétedik. Kíváncsi várakozásom a végéhez közeledett. Végre megtudom, mit oszt meg velem az angyalarcú.
Amint beléptem a teremben örömmel vettem tudomásul mindenki a helyén van. Ismerősként köszöntöttük egymást.
A találkozásról értekeztünk.
 - Mielőtt elkezdenénk a találkozásokat elemezni, le kell szögeznünk, nincsenek céltalan találkozások. Mindegyikben egy tanulófolyamat kezdete rejlik, amely hatással lesz az életünk jelenlegi szakaszára. Vannak emberek, akik gyakran önmagukhoz hasonló embereket vonzanak, mintegy tükröt tartanak maguk előtt. Ezekből alakulnak a legrövidebb időtartamú kapcsolatok, hiszen senki sem szeret a saját hibájával szembesülni.
A másik eset, amikor olyan embereket gyűjtünk magunk köré, akik rendszeresen áldozatokká válnak. Ők arra tanítanak, hogy megvédjük meg magunkat a hasonló helyzetektől, mégis gyakran magunk is áldozatokká válunk.
 Kérdezhetné valaki, akkor mi célja van?
 Valószínű azért történhet meg mindez, mert meggyőzzük magukat, hogy velünk ez nem fordulhat elő, hiszen előttünk áll a példa. Csak egyre nem figyelünk, amikor az egészséges önbizalom fölé kerekedik az ego, figyelmetlenné válunk. -fejeztem be a rövid témát.
Első alkalom volt, hogy sikerült jól körbejárni a témát, szinte mindenki hozzá szólt valamit. Mivel magánbeszélgetésre vállalkoztunk, negyed órával hamarabb véget ért a csoportos ülés. Gáboron kívül mindenki eltávozott. A nevelő jelezte pár perc múlva visszatér. Megkérdeztem a fiút, mit szól hozzá. Nem válaszolt, megvonta a vállát. Kértem a nevelőt, ameddig a fiúval beszélgetek, maradjon az ajtón kívül, - ha lehet.
 Szemben ültünk egymással, a fiú mélyen a szemembe nézett, majd így szólt:
- Most pár percig ketten maradtunk. Nem fél tőlem?
- Miért félnem kellene? –kérdeztem vissza majdnem szenvtelenül.
- Nem tudom, csak úgy kérdeztem. –válaszolta.
Hogy valóban féltem e nem tudom, lehet, csak magamnak sem vallottam be.
Egy percnyi csend következett. Kellemetlen csend, majd a következő hangzott el.
- Elmesélek egy történetet, kíváncsi vagyok rá, mit szól majd hozzá. Semmit hozzá nem teszek, el nem veszek belőle.
 Közben az ajtóban megjelent a nevelő, az utolsó sorból egy széket emelt ki és a folyóra távozott vele.
- Úgy mesélem el, ahogyan én az illetőtől hallottam. –kezdett bele.
      „Violaszín álmot szőtt a csend, mely a pilláira ránehezedett, miközben mirha illata takarta be a gyengülő testet.
Ébredéskor megragadta a rettenet, félig fekvő helyzetéből nem látott előre, még is érezte, a szerető egyik keze imádott asszonyának a combján matat, miközben a férfi a másik kezével biztosan fogta a kormányt.  
Évek óta sejtette, de húsvét óta tudta asszonya megcsalja, szerencsétlenségében egyre gyakrabban talált rá a gondolat, nem bírja tovább a kétséget, el akar menni, őszintén vágyta a halált. Soha nem feltételezte, vele is megtörténhet ilyen, annak ellenére, hogy fiatal felesége akár a lánya is lehetne. Egy évtizede hagyta ott akkori családját remélve, hogy örök boldogságban sütkérezhet mellette. Addig tartott a felhőtlen élvezet, ameddig húzta az igát, munkájával megteremtette a kényelmet, szaunát és minden egyebet, mit kedvese megkívánt. Az örökké nagy lángon égő fiatalasszony egész nap a városban lófrált, vásárolt, intézkedett, sikeres üzletasszonyként brillírozott. Vállalkozásukat kezdettől fogva az asszony neve fémjelezte, ő pedig, mint minimálbéres alkalmazott volt bejelentve, az elhagyott három gyerek után így a legkevesebb gyerektartást kellett fizetnie. Múltak az évek, a gyerekek felnőttek. Nem sokat tudott róluk, hiszen nem kereshette őket. Az utóbbi hónapokban azonban gyakran álmodott velük, idegen helyen jár, kietlen tájakon kóborolva kereste őket, minden kapun bezörgetett. Szüksége lett volna az ölelésükre, amit felelőtlen döntése miatt elmulasztott…
Mit kívánhatna ezek után az élettől, ha nem azt, most itt legyen vége. A hajnali pirkadatban a homloka előtt elsuhant valami, a halál szele megérintette,  hideg verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, miközben a fájdalom fantomja  a hasára telepedett. Hangosan felnyögött. A két ülés között tisztán érzékelte, amint a szerető keze az asszony combjáról a kormányon landolt.
Vajon mi vonzza ebben a férfiban, aki még nála is öregebb? –morfondírozott magában.
Nincs abban a helyzetben, hogy megkérdezze, nem is akarja. Már nem!
Megérkeztek. A kórházban már várták őket. Az osztályon rövid folyosói várakozás után, egy kórtermi ágyon találta magát. Nem sokkal később, mint egy megunt rongybabát hagyták magára egy üvegüdítő nélkül, a másnapi műtétre várva. Viaszsárga viszkető testét áporodott nyirkos hideg burkolta be, remegett. Amint felesége és a szerető eltávozott, reszkető kézzel kutatott a telefonja után egy ismerősét hívta, azt, akitől segítséget és imát kért, az Úrhoz szólót, gyógyulása érdekében. Remegő hangon körvonalazta, a terve megváltozott és határozottan felszólította, ne imádkozzon tovább, sorspoggyászát nem bírja cipelni, a műtét sikerét sem óhajtja, nincs több verseny, a távot lefutotta, végállomáshoz érkezett.
Az asszony próbálta halálvágyától lebeszélni és a remény pilácsát meggyújtani, elmagyarázta, amit az autóban láthatott, az a betegségéből adódó érzékcsalódása is lehet, hiszen a felesége mindenkinek azt mondta egyedül viszi a távoli kórházba.
- Akkor mindenkinek hazudott, minden úgy történt, ahogy elmondta, már nem akar élni, meggyógyulni, az ötödik kerék lenni. Engedjék elmenni!  - zárta le a beszélgetést.
Elindult a felfelé vezető úton…
Megtehette, a lélek az Úrral egyezséget kötött. Pár hónap múlva a vágya teljesült, a hazavezetés angyala megérkezett, átölelte, és magával vitte a fénybe. Hamvait gyermekeitől távol az őseire helyezték.
Özvegye szeretője karjában vigasztalódott a temetése előtt.
*
- Ennyi a történet, a férfi az apám volt. Most már ismeri az előzményeket, a folytatást legközelebb mesélem el. –jegyezte meg a fiú.
Szótlanul néztem Gábor pókerarcát, nem értettem mi lehet az oka, hogy az arcmimikában gazdag fiú, most teljes érzéketlenséget közvetít felém. Sajnáltam a fiút, mert sejtettem, hogy a kifejezéstelen arc-, és a látszólagos közöny mögött súlyos harcot vív magával. Az asztalon nyugvó keze után nyúltam, de még időben visszakaptam, hiszen nem ismertem a történet folytatását, a következményeket…
 

Folyt. köv.

//ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34333138&tags=a%20l%E9lek%20csendje