Szitáló köddel köszöntött be a reggel, napközben sem változott, alig lehetett látni pár méterre. A késő délutáni szürkületben a téren áthaladva, a kandeláberek sápadt fényénél tekintetem megpihent a félig lemeztelenedett fáktól lehulló, búcsúparolázó, tarka leveleken.
Gondolataimat egész nap próbáltam másfelé terelni, de az bizony az esti beszélőre sodort magával szüntelen.
 A kapuhoz érve a szívemmel kopogtattam, akkorát dobbant a mellkasomban, hogy szinte hallani véltem. A folyóson vidám csevej hallatszott a terem felől, amint a nyitott ajtóhoz értem. Az első pillanatban azt gyanítottam, eltévedtem, olyan sokan voltak. Mentem volna tovább, ha a nevelő fel nem áll a szélső sorból, és nem indult volna el felém, széles mosollyal.
 -  Kezét csókolom, hát ismét eltelt két hét. Jelentem, majdnem teljes létszámmal vagyunk jelen. Látom, csodálkozik, és talán valami rafináltságot sejt a létszám mögött, de higgye el, semmi nincs mögötte, ha csak nem Gábor múltkori beszámolója hatott a gyerekeimre.
 -  Üdvözlöm, és köszönöm szépen. – köszöntöttem viszont.
 - Örömmel jöttem és higgyen nekem, soha semmi mögött mindaddig nem tételezek semmit, ameddig az ellenkezőjét meg nem tapasztalom. – válaszoltam.
 A fiúk felálltak, és mint ha osztályfőnöki órán lennének, egyszerre köszöntöttek. Mosolyogva fogadtam, száguldott a lelkem. Kicsit zavart ugyan ez a nagy fegyelem.
 Pár bevezető mondat után a témára tereltem a figyelmet és hozzákezdtem.
 
„A férfi szerepe a családban”.
 
- Feje tetejére állt a világ. A család fogalma lassan semmivé válik. Nő a csonka családok száma, melynek hatására gyermeki lélek satnyul.  Annak szánja a sors a "férfi" szerepet, aki a megélhetést biztosítja, no és szinte szó szerint ő viseli a nadrágot. A női lélekből kihalt a romantika. Egyik fiatal ismerősöm kétségbeesve mesélte a minap, hogy kis barátnője kirúgta, olyan indokkal, hogy szentimentális nyámnyila lelkének ápolása nem fér bele az ő szabadságot igénylő minden-napjaiba.
A srác többgyermekes, szorgalmas családban nevelkedett, ahol mindig figyeltek egymásra. Testvéreivel együtt, tizenéves éves koruk óta a nyári szünetekben párhetes munkát vállaltak, hogy a szórakozásaik költségeit fedezni tudják, a szülőket ily módon tehermentesítették a plusz kiadásoktól. Minden évben keresztény táborokban töltöttek két hetet. Számukra az volt az igazi vakáció. Mindketten egyetemet végeztek. Egyikük a szakmájában helyezkedett el, alighogy megszáradt diplomáján a tinta. Testvérének nem volt szerencséje, „pályakezdőként” egy éven át hajnalban kelt, újságot hordott. Ki mehetett volna külföldre, még sem tette, nem úgy nevelték, hogy az első kudarc után elmeneküljön. Családjukban a munka nem szégyen, nem létezik megfelelő- és alantas munka, számukra csak feladat van. A szülőföld nem megélhetési hely, hanem HAZA.  Nem szeretnék, ha szüleik majdan fényképről ismernék meg az unokáikat, és  Skyp-on át beszélgessenek. A szülők polgári életet élnek. Középvezetők. Maguk is néha úgy érzik, hogy átértékelődő világunkban kilógnak a sorból. Nincsenek sznob allűrjeik, nem vágynak a Bahamákra. Főleg nem úgy, hogy a Kárpát- medence szépségeit még térképen sem ismerik. Békében, csendben élik a hétköznapjaikat. Szórakozásuk az olvasás, és a legközelebbi városban lévő színházi előadások megtekintése, valamint a koncertek látogatásában merül ki.  Anyagi lehetőségeik erősen korlátozottak. Egy tízen év-körüli autója van a családnak, amit felváltva vezetnek. Kerékpár annál több…
Náluk is megjelennek akadályok, voltak/lesznek hullámvölgyek, ez így természetes. Arravaló a család, hogy ezeket összekapaszkodva, közösen megoldják, és ez szinte mindig sikerül, hiszen felelősséget éreznek és vállalnak egymásért.
A lány, aki sérelmezte a fiú figyelmességét és a kedvességét, az alkalmi virágcsokrát, a „lelkizését” valószínű más közösségben nevelkedett olyan közegben élt, ahol ezek az értékek ismeretlenek voltak számára. Talán egyszer belátja, hogy a látszólag lezser, nagyvilági alakok többségének a lelkében milyen sok sérülés lakozik, és sajnálni fogja, hogy nem az egészséges lelkű fiút választotta…
Minden ember vágyik gyengédségre, szeretetre, simogatásra, ölelésre, testi érintésre, aki nem kapja meg gyermekkorában, felnőtt korában elutasítja azt, hiszen nem ismeri, de ez nem jelenti azt, hogy nem tanulhat meg később szeretni, csak, hogy akkor már nagyon sok kitartásra van szüksége a sikeres vizsgához.
Családi kutatás is alátámasztja, a kitartást, az állhatatosságot a gyerekek az apjuktól tanulják, legfőbbképp a kamaszkorban.  Brigham Young Egyetem kutatói rámutattak, az apától tanult kitartással az életben jobb eredményeket érnek el, sőt ezek az emberek ritkábban kerülnek zűrös helyzetekbe. Tehát ez azt igazolja, hogy a kitartás, mint örökölt tulajdonság, sokkal hatásosabb, ha az apától és nem az anyától származik. – fejeztem be a megállapítást.
Egész idő alatt figyeltem a fiúk arcát, mimikájukat és a testbeszédüket, látszólag érdekelte őket a téma, bár a feszengések arra engedtek következni, többen nem igazán értették miről beszélek. Az angyalarcú Gáboron kívül senki nem jelentkezett szólásra. Azt hittem kérdezni fog, amikor felállt. Tévedtem, mert így szólt:
- Azt hiszem, az előbb említett megállapítás egyértelműen utal arra, hogy az egyszülős minta, a társadalom elsatnyuláshoz vezethet, abban a helyzetben, ahol az anya nem képes férfi mintát felmutatni tartós barát, élettárs, vagy nagyszülő személyében a gyerek, gyerekei lelki fejlődésének érdekében. Tessék, mondani jól gondolom? – szegezte nekem a kérdést.
Ámultam a fiú megfogalmazásán, akaratlanul is pislogni kezdtem, hiszen pontosan azt kaptam vissza, amit adtam. Enyhe zavaromban, ami pontosság miatt keletkezett, egy köszönetet elrebegtem válaszul.
- Igen, ez a pontos meghatározás, a végkövetkezés, köszönöm a figyelmet, nagyon jól esett. Megkérem Önt, ha lesz lehetősége és kedve, beszélgessenek el a hallottakról.
- Ezt megígérem, de van egy feltételem, két hét múlva úgy készül, hogy meghallgat engem.
- Akár ma is, nem sietek sehova, azért jöttem, hogy beszélgessünk. – válaszoltam.
- Nem, nem még nem vagyok rá felkészültem, majd legközelebb. –vágta el a beszélgetés fonalát.
Az ülést berekesztettük, elköszöntünk egymástól. Már a kapuból visszafordultam volna, ha utánam szólt volna valaki, hogy folytassuk, olyan kíváncsivá tett az angyalarcú ígérete, de türelemre intettem magam, majd két hét múlva meg tudom.  

folyt. köv.
 

Előző részek: //ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34333138&tags=a%20l%E9lek%20csendje