Apáti Kovács Béla

 

Csodaváros a fa tetején

 

 

Akár hiszitek, akár nem egyszer még süldő legényke koromban felmásztam a falu szélén álló nagy fára, hogy körülnézzek van-e az ágak közt rejtőzködő fészkekben madártojás. Barátaimmal versenyeztünk, hogy ki tud minél többet összegyűjteni, mire a Nap alábukik a távoli dombok mögött.

Amint másztam felfelé mindjárt láttam, hogy ez nem akármilyen fa. Nem is értettem, hogy eddig még, miért nem másztam fel a tetejébe. Már előre örültem, hogy itt rengeteg tojást fogok találni, hiszen ez olyan nagy és magas volt, amit még nem pipáltam. Pedig a falunk határában pompázott, ennek ellenére, eddig még sohasem keltette fel az érdeklődésemet.

Másztam, másztam, de valahogy nem akartam felérni. Hiába lépdeltem feljebb és feljebb, mintha közben a fa egyre nőtt volna. Már nem mertem lenézni, olyan magasan voltam. A falu szélső házai olyan parányiak voltak, mint egy gyufásdoboz.

Néztem jobbra, néztem balra, de madárfészket nem találtam. Nem akartam elhinni, hogy ennek a fának lombjai közt ne legyen legalább egy fészek. Talán, ha feljebb kapaszkodom, akkor ott majd rálelek egyre sok – sok tojással.

Felhúztam magam a következő ágra abban a reményben, hogy sikerrel járok. Sajnos megint csalódnom kellett, mert sehol egy fészek. Tán csak nem egy elátkozott fára másztam fel? – mondtam magamban szomorúan, és azon gondolkodtam, hogy lemászok a földre. Inkább próbálkozok egy kisebbel. Már indulni készültem visszafelé, amikor a sűrű lombok között fura dologra lettem figyelmes. Mintha a fejem fölött házakat láttam volna. Mindez nagyon különös volt, mert még nem láttam olyat, hogy a fa tetején az ágak és levelek között házak lennének. Nem akartam hinni a szemeimnek. Lehet, hogy nem is igaz, amit látok, hiszen már jó közel lehettem a Naphoz, és az elvakított. Bizonyára valamelyik huncut napsugár tréfálkozik velem. Jól megdörzsöltem a csipáim, és újból felnéztem az ágak közé, és akkor nem csak házakat, hanem egy egész várost láttam odafent.

„Mi a fene!” – ugrottam egy nagyot, még arról is megfeledkeztem, hogy egy faágon állok, és ha továbbra is így ugrándozok, könnyen leeshetek a földre. Mivel már igen csak magasra kapaszkodtam, jó nagyot esnék, ha lepottyannék. Jobb lesz erre is odafigyelni, és nem ugrabugrálni itt fent a magasban.

A fa tetején levő város felkeltette az érdeklődésemet, és összeszedtem minden erőmet, hogy feljussak oda.

Aránylag könnyű dolgom volt, mert az ágak mintha lépcsőül szolgáltak volna, és csak lépegetnem kellett rajtuk felfelé.

Nem tellett bele öt perc és máris fent voltam.

A csodálkozástól alig kaptam levegőt. Meseszép városba kerültem, ahol minden ház és épület csokoládéból volt. Már messziről éreztem ennek a finom nyalánkságnak az illatát. Később erről úgy győződtem meg, hogy amikor a város szélső házához értem, ami egy kis földszintes hajlék volt, körbekerítve vesszőnek látszó csokoládéval. Ebből törtem le egy darabot, és már majdnem a számhoz emeltem, hogy megkóstoljam. Váratlanul kinyílt a házacska ablaka, és egy öreg nénike dugta ki rajta a fejét.

– Szervusz, fiúcska! – mondta – Jó, hogy erre jársz. Éppen szolgálót keresek. Beállsz-e hozzám szolgálni?

Megvallom meglepett a javaslata, de egyben tetszett is, mert mindjárt az jutott eszembe, ha itt maradok, akkor minden nap csokoládét ehetek. Igaz akkor még nem tudtam, hogy az egész fa tetején levő város ebből áll, és akárhová megyek, mindenhol ebbe botlok.

Egy kis gondolkodás után elfogadtam az öreg nénike ajánlatát, és beálltam hozzá szolgálónak.

Az volt a feladatom, hogy a munkadóm kecskéjét kellett kihajtanom reggelente legelni a rétre napestig.

Könnyű dolgom volt, mert a kecske békésen legelt. Ez alatt leheveredtem a fűbe, és ábrándozva néztem az égen úszkáló bárányfelhőket. Mikor este lett hazatereltem a kecskét és nyugovóra térhettem. Az öreg nénike nem terhelt meg más munkával.

Annyi csokit ehettem, amennyi csak belém fért. Ha megkívántam egy kis édességet, akkor odamentem az egyik közeli fához, és letörtem az egyik ágát, ami természetesen csokoládéból volt. Végül már úgy voltam vele, hogy tán még édes szülém tökfőzelékét is szívesen megettem volna, pedig máskor kergetni kellett, hogy legalább egy kicsi kanállal egyek belőle.

Egyik nap szörnyű dolog történt. Amint kihajtottam a kecskét, leheveredtem a fűbe. Már a csokira ránézni sem bírtam. Nem is hoztam magammal csoki faágakat rágcsálni, mint eleinte. Alig vártam, hogy este legyen, és az öreg nénike készítsen számomra egy jókora adag dödöllét friss tejfellel.

Feküdtem a fűben és ábrándoztam. Azon járt az eszem, hogy bizonyára az itteni világnak is van királya, akinek meg van egy szépséges leánykája. Elhatároztam, hogy feleségül veszem, még ha maga a hétfejű sárkány is állja az utamat.

Holnap reggel felmondok az öreg nénikének, és kikérem a bérem. Amikor zsebemben lesz, a vagyonom elindulok, megkeresni a király várát.

Mindez nagyon egyszerűnek, és könnyűnek látszott. Észre sem vettem, hogy elnyomott az álom.

Nagyon sokáig aludhattam, mert mikor kinyitottam a szemeimet a Nap már készülődött alábukni a nagy csoki hegy mögött.

Ijedten ugrottam fel, és mindjárt a kecskét kerestem, de nem volt sehol. Ilyen még sohasem fordult elő velem.

Elveszett a kecske. Hiába kerestem a mezőn, és a közeli erdőben.

Tán csak nem a farkas ette meg? Az öreg nénike szerint a környéken él egy nagy, és félelmetes farkas. Már többször megesett, hogy elrabolta az emberek állatait.

Most is ez történhetett.

Nagyon szomorú voltam, mert hogyan fogok elszámolni a néninek?

Búcsút inthetek a béremnek. Egy árva petákot, annyit sem fogok kapni, holnap reggel, mikor elbúcsúzok, és elindulok megkérni a királykisasszony kezét.

Félve mentem haza. Az öreg nénike már állt a kapuban, mint mindig. Már messziről láttam, hogy mérgesen méregetett végig, amiért a kecske nélkül tértem meg.

– Hol a kecske? – kérdezte, és mindjárt meg is adta kérdésére a választ. – Ugye te is a királykisasszonyról ábrándoztál a fűben feküdve?

Nem értettem, hogy ezt honnan találta ki. Azonnal meg is kérdeztem tőle:

– Néne, ezt meg honnan tudja?

– Ne felejtsd el fiam, én mindent tudok. Még azt is tudom, hogy éjjel, miről álmodsz. Jegyezd meg jól, a fejedbe látok!

– Jaj, de jó néne, akkor azt is tudja, hol van a kecske?

– Hogyne tudnám – mosolyodott el –, de nem árulom el. Neked kell meg keresned, ha kedves az életed. Addig nekem haza ne gyere, míg meg nem találod a kecskét!

Azt a nem jóját! Kaptam a kobakomhoz. Mi lesz most? Azt sem tudtam, melyik irányba induljak el kecskét keresni.

Csak tipegtem – topogtam, mint a legtöbb tanácstalan ember. Legalább a nénike azt árulná el délnek vagy északnak kell elindulnom.

Képzeljétek el, még erre sem volt képes, és ez nagyon bosszantott.

Nem tehettem mást nekem kellett határozni, hogy hol keressem az elkóborolt állatot.

Elindultam az orrom után. Igaz nem tudtam, nem-e rossz irányba megyek.

Szerencsére szállásadóm annyira ne volt rosszindulatú, mert útravalóul a tarisznyámba belecsúsztatott három hamuban sült pogácsát. Így legalább kicsit jobb kedvvel szaporázhattam lépteim.

Amíg a kecskét kerestem, szünet nélkül a királykisasszonyon járt az eszem, pedig higgyétek el, még azt sem tudtam, hogyan néz ki. Valami azt súgta, csakis szépséges teremtés lehet. Ki látott már ronda leánykát, akinek édesapja koronás fő.

Mentem hegyre föl, hegyről le, minden bokornál, sziklánál azt reméltem, mögötte legel a kecske. Sajnos minden egyes alkalommal csalódnom kellett, mert nem leltem rá.

Régóta baktattam már, és nagyon megéheztem. Gondoltam megeszem az egyik pogácsát, és a közeli patak friss vizéből csillapítom a szomjam.

Leültem egy kidőlt fára, és elővettem a pogácsát. Alig, hogy a számhoz emeltem, egy picinyke egér toppant elém, és kérlelni kezdett:

– Légy szíves adjál néhány morzsát a pogácsádból! Nagyon megéheztem. Már legalább három napja nem ettem.

Megszántam a kicsi cincogó állatot, és a pogácsám felét megosztottam vele. Ő is meg én is jóízűen elfogyasztottuk a finom eledelt, és közben meg sem mukkantunk, olyan csöndben voltunk. Aztán, mikor az utolsó morzsát is kicsi barátom felcsipegette a földről, barátságosan felém fordult:

– Legényke, jó tett helyében jót várj! Adok neked egy egérfogat, ha bajba kerülsz, akkor vedd elő, és forgasd meg háromszor a levegőben!

Megköszönte az egérke ajándékát, és elváltak útjaink. Én mentem jobbra, ő pedig balra.

Újból sokáig gyalogoltam megállás nélkül, és csak arra az időre álltam meg, hogy elfogyasszam a második pogácsát is.

Amint eszegetni kezdtem fejem fölött az egyik faágon egy tarka tollú madár kért tőlem a pogácsámból.

Szívesen adtam neki is. Amikor megette a tarka tollú madár ezt mondta:

– Amiért adtál a pogácsából, vedd el tőlem ezt a madártollat! Ha bajba kerülsz, forgasd meg háromszor, és segítek.

Eltettem a tollat, és elbúcsúztunk egymástól. A tarka tollú madár elrepült, és én meg folytattam az utamat.

Tarisznyámban már csak egy pogácsa lapult, amit egy hallal osztottam meg, mikor egy folyóhoz értem. Kaptam tőle egy halpikkelyt, amiért segítettem rajta.

Elfogyott a pogácsa, de sajnos még nem találtam meg a kecskét. Nagyon szomorú voltam. Ha nem találom meg az anyóka állatát, akkor búcsút inthetek a szép terveimnek.

Mentem, mentem és egyszer csak a világ végén találtam magamat. Most aztán igazán nem tudtam, merre tovább? Szerencsére a sors összehozott egy öregemberrel, aki a világ vége őrzője volt.

– Öregapám – fordultam hozzá –, hogyan tudnék visszamenni oda, ahonnan jöttem?

Az öreg arca elkomorult, és megvakarta a fejét.

– Hej, fiatalúr, ez nem lehetséges, aki ideér az, amíg világ a világ, addig itt kell maradnia.

Ezeket hallván nagyon majdnem elsírtam magam. Se kecske, se királykisasszony. Mi lesz velem? Tovább próbálkoztam az öregembernél:

– Talán mégis van valami megoldás. Nagyon kérem, segítsen, hogy visszamenjek a városba.

Részletesen elmeséltem neki a történetemet, hogyan kerültem a világ végére.

– Lenne egy mód, amit meg lehetne próbálni. Létezik egy földalatti alagút, de senki nem tudja, hol kell lemenni oda. Állítólag az alagút visszafelé vezet a te világodba. Sajnos, nem tudom, hol van a lejárata.

Ekkor eszembe jutott a kicsi egér. Hátha ő tud segíteni. Elővettem az egérfogat, és megforgattam háromszor. Azon nyomban megjelent előttem és kérdezte:

– Mit óhajtasz, édes gazdám?

Elmondtam neki, hogy mit keresek. Az egér elnevette magát, és vidáman intett, hogy menjek utána:

– Ennél mi sem könnyebb. Az alagút lejárata itt van a közelben, de tudd meg, csak részben vezet el oda, ahová menni akarsz. Az útját egy égig érő hegy állja el, és annál tovább nem tudsz menni. Eddig még nem volt olyan ember, aki megmászta volna. Ha neked mégis sikerülne, akkor túloldalon van egy végtelen tenger. Ezeken kellene túljutnod, hogy hazaérj, és megleld a kecskédet.

Gondoltam megpróbálom a lehetetlent, és elindultam a földalatti világban. Sokáig mentem koromsötétben. Egyszer csak egy nagy sziklába botlottam, és mindjárt tudtam megérkeztem a hegyhez. Gyorsan felsiettem a felszínre, és próbálkoztam a hegy megmászásával. A sziklák olyan simák és csúszósak voltak, hogy feladtam. Valóban ezen a hegyen ember nem tud túljutni. Ha csak, villant át az agyamon, nem segít valaki.

Előkaptam a madártollat és háromszor megforgattam.

Jött is gyorsan a tarka tollú madár, és kérdezte:

– Mit óhajtasz, édes gazdám?

– Vigyél át ezen a magas hegyen!

A madár füttyentett egyet, és mindjárt legalább kilencvenkilenc társa jelent meg felettem. Szélsebesen felkaptak, és amire magamhoz tértem, már a hegy túl oldalán is voltam a végtelen tenger partján.

A madarak elbúcsúztak tőlem, és visszarepültek ahonnan jöttek. Ott maradtam egyedül, és azon gondolkodtam, mitévő legyek? Hogyan ússzak át a tengeren.

Még szerencse, hogy nem feledkeztem meg a halpikkelyről. Ezt is elővettem, háromszor megforgattam, és nem kellett sokáig várnom, mert jött is a hal.

– Mit óhajtasz, édes gazdám? – kérdezte.

– Vigyél át ezen a végtelen tengeren!

A hal mondta, hogy üljek fel a hátára, és jó erősen kapaszkodjam meg az uszonyában. Mindent úgy tettem, ahogyan mondta.

Hiába volt végtelen a tenger a hal egy pillanat alatt átúszott velem, és lerakott a partra.

– Megérkeztünk – mondta, és elbúcsúzott tőlem, mert várták a kicsinyei.

Legyőztem minden akadályt, és egyszeriben a város határában találtam magamat. A hosszú, fárasztó út alatt megéheztem. Az első utam egy csoki bokorhoz vezetett, és falatozni kezdtem a sok – sok finomságból. Tudjátok, mit pillantottam meg váratlanul a bokor túloldalán. Ugye nem találjátok ki? Ott legelt a nénike kecskéje. Ugye erre nem számítottatok?

Nagyon megörültem neki. Azonnal elkaptam a nyakán lévő kötelet, és vezettem haza.

Már majdnem elértük a kicsi házat, mikor hátra pillantottam, és képzeljétek el, mit láttam. A kötél másik végéről eltűnt a kecske, és helyette egy gyönyörűséges leányzó szaladt utánam.

– Te meg, hogyan kerültél ide? – kérdeztem meglepődve. – Hol van a nénike kecskéje?

A leányka elmosolyodott, és csilingelő, kedves hangján mondta:

– Én egy elvarázsolt királykisasszony vagyok. Egy gonosz boszorka elvarázsolt még aprócska koromban, és addig kecskeként kellett tengetnem az életem, míg egy legény ki nem állja értem a próbát. Ezek szerint, te kiálltad és kiszabadítottál engem kecsketestemből. Meglásd, ezért édesapám teljesíti minden kérésedet!

Közben meg érkeztünk az öreg nénike házához, de itt egy újabb meglepetés várt, mert a rozoga ház helyén, egy kacsalábon forgó vár állt. Ablakából maga a király integetett nekem.

– Köszönöm, legényke, hogy megmentetted a lányomat. Gyere beljebb, és teljesítem, minden kívánságod!

Félve léptem be a várba, mert még olyan csillogást, ragyogást nem láttam, mint ami odabent. Egészen elhűltem a rengeteg, csodás látványtól, de legjobban az lepett meg, hogy a király mellett ott ült az öreg nénike aranyos, ragyogó ruhában. Amikor beléptem, mindjárt megkérdezte:

– Látom csodálkozol, hogyan kerültem ide? Én vagyok a királykisasszony nagymamája, aki vigyázott rá, míg a varázslat tartott.

Megvallom, akkor már semmit sem értettem. Minden összezavarodott előttem, és úgy éreztem az egészet csak álmodom. Valóban csak álom volt, mert amikor éppen a királynak el szerettem volna mondani, hogy cserében, amiért megmentettem a leánykáját, feleségül szeretném venni, belépett a szobába édesanyám, és mondta:

– Hétalvó, ébresztő! Mindjárt a hasadra süt a Nap. Iskolába kell menni.

Ez a hír nagyon elszomorított, mennyire jobb lett volna, ha még vár legalább néhány percet, és megtudom, elnyertem-e a királykisasszony kezét vagy nem.

Dúlva – fúlva felkeltem, gyorsan megmosakodtam, és felöltöztem. A konyhában már várt a finom reggeli, ami után elindultam az iskolába, azzal a reménnyel, hogy este, amikor lefekszem, hátha még egyszer eljuthatok abba a csodavárosba a fa tetején, és találkozhatok szépséges mátkámmal.

Elhatároztam, hogy az iskolában jól fogok tanulni, mert lehetséges a király azt is meg fogja tőlem kérdezni, hány ötöst kaptam ma.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés