A MENETELÉS

Azt a menetet még nem úgy hívták, hogy Békemenet. Annak a menetnek még nem volt neve. Az a menet a lábak elindulása volt a lelkek parancsára. Élni akartunk szabadon és úgy, ahogy a szívünk, az eszünk és a múltunk diktálja. Az emberek lelkében, gondolkodásában elindult valami, éreztük, ez így nem mehet tovább, gyökeres változásra van szükség.
Minden, a fiatalok által megálmodott és létrehozott Petőfi körrel kezdődött.
Mint mindig, akkor is a fiatalság, főleg az egyetemi fiatalság adott először hangot a mindenki által érzett belső kényszernek. Ők mondták ki először azt a szót „Elég!”. Elég volt a Nagy Testvér mindenre ráterpeszkedő egyeduralmából, elég a Gondolatrendőrség mindent behálózó iszonyatából.
A GANZ-ban is, szinte észrevétlenül megéreztük, hogy már nem olyan a levegő, mint volt, valami mintha megváltozott volna. Azt vettük észre, hogy létezik már nálunk is egy Munkástanács, egy alulról kezdeményezett, valódi Munkástanács, - vannak már nálunk is, akik nyitott szemmel, éber fülekkel figyelik a fiatalok megmozdulásait. Néma zöngés futott végig a gyáron.
Így jött el október 23-ika. Nem volt előtte semmiféle propaganda, semmiféle szervezés, felhívás – még ma sem tudom megfejteni hogyan történt, de délelőtt egyszerre csak futótűzként robbant be a hír – indulunk. Senki sem kérdezte hová, miért – valahogy ezt mindenki megérezte.
Megnyíltak a gyár kapui – rendészt egyet sem lehetett látni, aki utunkat állta volna – és pillanatok alatt megtelt a gyár előtti utca. A Munkástanács tagjaival az élen elindultunk a jövőnk felé. Így érezte ezt akkor mindenki.
Olyan természetességgel haladt a tömeg, mintha előre betanultuk volna. A forgalom leállt, semmiféle járműnek nyomát sem lehetett látni. Csak embereket mindenütt.
Első állomásként Bem apó szobránál álltunk meg, itt már nagyon sokan gyülekeztek. Elhangzottak az első spontán beszédek, énekek hangját is vitte, vitte a szél – amikor egyszerre, hirtelen, szinte varázsütésre süket csend borította be a teret. Kinyílt az egyik épület emeleti ablaka és kigördült onnan egy „piros-fehér-zöld”, egy magyar zászló – de közepén – a sarló/kalapács helyén – egy óriási tátongó lyukkal.
A döbbenet elmúltával hatalmas, mindent beborító éljen tört fel az ég felé és egy láthatatlan karmester beintésével felhangzott a magyarok imája: „Isten áldd meg a magyart…” – Azokat a könnyeket akkor senki sem szégyellte.
Így született meg 1956. jelképe, a lyukas zászló, mely azóta is egyet jelent az 1956. októberi forradalommal.
A menet azonban indult tovább. Beborítottuk az egész Margit hidat, a Petőfi szobornál ismét megállva emlékeztünk és emlékeztettünk, majd tovább a végállomás, a Kossuth Lajos tér felé hömpölygött az akkorra már hatalmasra duzzadt tömeg. Nem volt vezényszó, nem volt irányítás, nem volt más, csak csillogó szemeket lehetett látni, a Kossuth nóták, a szabadság dallamait vitte szerte a szél.
A téren már sok-sok ezer ember gyűlt össze mire odaértünk. Nem tudom honnan kerültek elő, de egyre több zászlót lehetett látni az emberek kezében, amint lobogtatva jelezték a távollévőknek – itt most készül valami. Nem volt rögzített pódium, nem volt felszerelt hangerősítés, semmi sem volt, csak élni akarás, szabadságvágy.
Megkezdődtek az akkor és ott megszületett beszédek, az emberek csak úgy itták az elhangzott szavakat, éljenezték az elhangzott szavak értelmét.
Este 8 óra körül tovább indult a tömeg egy része a rádió épülete felé, hogy csatlakozzanak az ott összeverődött tömeghez és ahonnan 10 óra körül száguldva jött a hír: - eldördültek az első lövések.