Szomszédasszonyom ma reggel alig hallható hangon sírta el magát, nagyon rosszul van. Kikérdeztem, majd azonnal felhívtam a kórház sürgősségi osztályát a tüneteket felsorolva segítségüket kértem mi legyen a teendőnk és a sorrend. Kaptam egy Zalaegerszegi körzettel jelölt központi számot ahol az ügyeletet elérem. Rákérdeztem nem tévedés e körzetszám, mert mi Nagykanizsán lakunk?  A válasz: a központi irányítás Zalaegerszeg.
Lett volna pár kérdésem, de nem akartam felesleges csacsogással húzni az időt, így megköszöntem és azonnal tárcsáztam. Első próbálkozás, néma a vonal. Gondoltam talán a lakás másik pontján… (hordozható vonalas-készülék miatt) ott bejött a géphang, mely elbúgta jelenleg a rendszer túlterhelt, hívásomat ismételjem meg később. Később ugyan ez volt a helyzet majd félórán keresztül.
Ismét a kórház sürgősségi osztályához fordultam, ahol közölték, hívjam, a 104-t és mondjam el, az ügyelet központja nem elérhető. Eközben múltak a percek, sőt már lassan egy óra.
Mindeközben elindultam a beteghez, akit igen csak rossz bőrben találtam. A további hívásokat már tőle bonyolítottan.
104 hívásomra a diszpécsernek pár szóval ecseteltem a kálváriámat és a betegünk tüneteit. Rákérdezett milyennek ítélem meg a beteg állapotát laikusként. Nem „laikusként” válaszoltam a kérdésére. Szerintem nem megfelelő a további várakozásra. Nagyon korrekt döntést hozott,  mentőt küldött. Perceken belül megállt a kocsi a ház előtt. A kiérkező mentős körültekintőn járt el, részletes feltárta a kórelőzményeket, áttekintette a zárójelentéseket, felkészítette a beteget a szállításra.

Nem régen érdeklődtem. Jelenleg a sürgősségin várja az osztályon való elhelyezését.
Sokat zúgolódom magamban, milyen más volt régen… nem volt központosítva megyeszékhelyre az ügyelet, a mentő, a vonalak sem voltak túlterheltek.

Most azonban még is elégedetten fejezem be a történetet, onnantól kezdve, hogy a 104 –t hívtam minden emberközpontú lett, épp olyan, mint valamikor régen.
Nem voltak felesleges kérdések, a tünetek alapján azonnal megszületett a döntés, kimaradt az ügyelet értesítése felesleges várakozással. A diszpécser elhitte nekem a „laikusnak”, hogy meg tudom állapítani a beteg pillanatnyi állapotát, sőt hitt a válaszomban, azt hiszem soha nem fogja megtudja meg, hogy nem laikusként ítéltem súlyosnak a helyzetet… Következett a mentős nyugodt, szakszerű anamnézis (kórelőzmény) felmérése…
Egyik professzoromtól azt tanultam, a jó diagnózis feltétele, a pontos, és követhető kórelőzmény… Megnyugodva tapasztaltam, még Ő is így tanulhatta.
 Ezek után mi mással zárhatnám a soraimat, ha nem avval: Köszönöm!

Köszönöm a diszpécser- és a kanizsai mentősök szakszerű hozzáállását, a kórház sürgősségi osztályának az ellátását, a szolgálatát.
 
Betegünknek mielőbbi gyógyulást kívánok szeretettel és haza várjuk, az Úr segítségében reménykedve.