Állítólag drága jó nagyapámtól örököltem a legtöbb tulajdonságomat. Amennyiben ez valóban igaz a legszebb ajándéka volt Istennek, mit adhatott nekem. Köszönöm!

"A következő életkép kristálytisztán ragyog emlékezetének tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős, frissen meszelt fehér házikó tündököl a napfényben. Két kicsi ablakszemeivel kíváncsian tekinget a keskeny utcára. A ház lábazatára szürke csizmát festettek, amivel pár centire, a szűk járdára büszkén lépett. Robusztus tölgyfa kapu, fekete szurokkal mázolva őrizte a házbelsőt. Vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács- és reszelővágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében.

Vakációk során örök karácsonyt varázsolt nagyapó, csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, a beszűrődő Nap aranysugár fényénél vágta saját készítésű reszelőit, a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, kecses üvegvázában, kis nemzeti színű zászló köszöntötte az érkezőt.

A mester messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, élük hamar megkopott. Munkája elfogyhatatlan volt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhely, és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekeket átölelő széles bőrszíj körtáncára, a bőrből készült fújtatóra, és a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával, a műhelyben képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen. Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem talál benne válasz nélkül hagyott kérdéseket.

Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, amikor öregapja munkáját elvégezve, bőrkötényét a fogasra akasztja. Újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, s kis dobozba töltötte a forgácsot. Néhány lépésnyire az üllőtől a sarokban meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta megannyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót.

A nagyapa sváb származású volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre.

Hazaszeretetét, bátorságát, vitéz kitüntetéssel honorálta a kormányzó 1922-ben…

Nevét egy rendelet értelmében magyarosították.

Büszke volt hazájára, népére és vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg a Teremtő. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmaiban talán sétálhatott a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, erről soha nem beszélt.  Esténként fehér lepedőre vetített magyar népmeséket olvasott az unokáinak."

részlet: Lélek Sándorné Gizella: Hitvallás

Részlet: I. világháború 46-os gyalogerzed

*Nagyapa vitézi száma:

forrás: http://www.hungarianarmedforces.com/vitezirend/legenysegi/index.html