Délelőttbe fordult a reggel, ideje lenne felkelni, de nincs hozzá kedve. Nehéznek tűnő végtagjait nem tudja mozdítani ma is ágyban marad. Szemeivel hunyorog és dühös a beáramló fényre amely a redőny résein át beszűrődve, arany csíkokat fest a szoba falára. Csendre és sötétségre vágyik. A fenébe! Megint korog a gyomra, pedig nem éhes rágondolni sem tud a falatra. Szájában keserű ízt érez ami undort kelt benne, tegnap is így volt torkában mintha gombóc nőne.

Ugyan minek az élet, ha nincs jövőkép és fájó a múlt? Ismét megjelennek, nem hagyják békén futnak a képek a csukott pillái mögött s vágnak, szúrnak a szavak, majd jön a zuhanás, a sötét verem, a film elszakad. Vége! Harminc év szolgálat után menni kellett csak úgy ki a semmibe. Ötven körül, ugyan kinek kell olyan munkaerő, akinek fáj a térde, ha jön a front, és migrénje lesz egy nehéz hét után…

Hét hónapja mondták ki  felette az ítéletet - nincs szükség a munkájára. Zavaros magyarázatból készítettek szózuhatagot, amelyből annyit jegyzett meg, átszervezés, átalakítás, leépítés, és az angol nyelvismeret hiánya.

Azóta egyfolytában járta a hivatalos utat, munkát keresve, semmi tényleges, csak ígéret, az is óvatosan. Odáig jutott akár a „szürkével” is próbálkozna, de a „feketének” is örülne, csak lenne valami annak ellenére, hogy mindig törvénytisztelő polgárként élte az életét.

Megrettent nem csoda, hiszen jöttek a csekkek a tartalék fogyott a végkielégítésből ennyire futott. Kiürült a pénztárca, a speiz és a fiola. Minden üressé vált, a levegő megállt, megfagyott a remény.

A kétségbeesés elől menekülve megpillantotta az egyetlen nyugalmat, ígérő helyet, az elterülő francia ágyat. Hány éve birtokolja egyedül a páros fekhelyet? Hasított belé a felismerés. Valaha forró ölelések, hajnalig tartó beszélgetések színhelye a boldogságuk bölcsője volt, ma már fekvő alkalmatossággá silányulva kínálta magát. Pedig ebben heverészve, tervek születtek vidám kacagással, ezt irigyelte el tőle a halál, mikor elrabolta a másik felét, a párját.

Átvirrasztott könnyes éjszakákon csak a csend ölelte át, de az életnek mennie kellett tovább, mikor felderengett a hajnal csörgött az óra jelezve, a munka várja.

Az idő gyógyír lesz vigasztalták sokan, nem hitte, de bízott benne, hogy a fájdalom ott legbelül, egyszer enyhülni kezd. Évekkel később magányát a félelem váltotta fel a rohanó idő sűrű barázdát szántott a szeme köré, és meggyötörte testét, lelkét. Mi lesz vele egyedül, ha baj éri, egy pohár vízért kinek kiált?

Voltak körülötte sokan kik többre vágytak egy baráti szónál, de mindenkit elutasított. Egy valaki nem tágított és a bajban lett támasza, kísérője, így esett meg, hogy egy új kapcsolatba belement.

Keresve, kutatva az ölelésekben a régit, nem lehetett boldog. Egy ideig vágyta a másik közelségét, bőrének érintését, remélte hátha egy mozdulatban szikrát gyújt és a mindent elsöprő vágy tüzét fellobbantja. Később feladta. Elfogadta az életben mindaz amit a párjától megkapott, csak egyszer adatott meg az életében. Kihűlt szikrából nem lett tűz soha így egyedül maradt. Munkába ölte felesleges energiáját, biztosra ment így abban a legjobb lett. Ívelt a pályája fölfelé az elismerés sem maradt el jöttek a kitüntetések, a neve mindenhol elhangzott, hol számított a szakma. Kritikáját mindig magával kezdte, így tekintélye soha nem csorbult. Beosztottait nem különböztette meg nem volt kedves és kedvesebb, csak jó munkás, vagy fejlődni képes így hívta azokat, akiket még segítenie kellett, hogy teljesítsenek. Számítani lehetett rá nem csak a munkában, emberségében is. Kiállt a gyengék mellett biztatta őket, nevelt és oktatott, még mindenki fel nem zárkózott.

Nem nézte jó szemmel az éles szemű, de gyenge képességű új főnöke kinek a sorrend, másképpen állíttatott. Kiváló számára az lehet ki behízelgő, képmutató, munkáját hangoztató, elveit a helyzethez igazító beosztott. Érdekellentétek feszültek kettejük között az eltérő értékrend miatt és komoly ellentét kezdődött. Jutalom osztási vitájuk a karrierjét kettétörte.

A főnök kedvence készen állt hátába tőrt döfött a helyére pályázott. Maga köré gyűjtötte a gyenge jellemeket, státuszt ígért nekik, kinevezést és fizetésemelést, így a falka bővült támadásba lendült. Az álnok, teliholdas éjszaka randevúra hívta a vezért. Megbabonázta kéjes üvöltésével a falkába csalta. Mire a fogyó hold kifliformát öltött vicsorgó fogakkal, tépő körömmel az áldozatukra lecsaptak.

Égő sebei fájnak, sajognak a lelke összetört cserepei apró darabokba hullva szétterülnek a reménytelenség, kilátástalanság zsákutcájának térképe előtt. Nem tudja, mit tegyen, hova induljon. Haja kócos, szeme karikás, kezét emelni nem tudja, nincs miért, kiért, már imára sem kulcsolja napok óta.

Csak azt a kaparást ne hallaná az ajtó felől! Még idegesebb lett, mi vagy ki lehet az, aki halálvágyas semmittevését zavarni meri? Matató csend? Hiszen a csendnek az a feladata, hogy néma legyen, mégis megtörni, hogy meri? Nem kel fel, minek is tenné, nem rá tartozik, milyen zaj honol az ajtón kívül. Aludni próbál, nem megy, már nyúlna, a gyógyszere után kezével tapogat, az üvegcsét leveri, rettentő dühös lesz magára, mégis fel kell kelni meg kell tenni, de nem akarja. Telnek a percek, megpróbálja hason fekve elérni a pirulát, egy centi és övé a győzelem nyújtózkodik tovább, a poharat leveri, a hideg víz a nyakába borul. Káromkodik. Megdöbben, most hallja először a saját szájából ezt a hangot, ez nem lehet, mi ez, hát már idáig süllyedt?

Nem gondolja tovább, kikecmereg. Lesötétített szobában a szétdobált cipőjébe botlik, majdnem elesik, kitámolyog a mosdóba a tenyerében szorosan fogja féltve őrzött kincsét, az utolsó szem tablettát. Beveszi.

A bejárati ajtó felől már nem csak kaparást-matatást hall, hanem olyan nyüszítés félét. Na, most aztán elég nem hallgatja tovább, azonnal véget vet ennek, kóvályog tovább. Ahogy közeledik a bejárathoz a hangok erősödnek. Kinyitja az ajtót, semmit nem érzékel a betóduló napfény elvakítja áll egy pillanatig a szemét dörzsöli, nem lát semmit. Az ajtót ismét magára zárja. Menne vissza az ágyba, de egy szőrmók útját állja. Nézi bambán, majd lassan felismeri a kiskutyát, aki lábára hajtja fejét és apró puha nyelvecskéjével jelzi köszönetét a befogadásért. Villanyt gyújt, az állatot felemeli, belenéz szomorú barna szemébe, segítségkérést olvas ki belőle. Gyorsan felöltözik, lemegy a boltba. Kutyaeledelt vásárol a legjobb fajtából. Ha már a boltban van magának is vesz harapni valót. Hirtelen éhség tőr rá ismét korog a gyomra. Végül tele lesz a kosár. Gondolataiban már állatorvost keresi, kivel a védőoltásokat beadatja.

Mire visszatér, a kiskutya békésen alszik az előszoba fogas alatt levetett papucsán. Óvatosan lépdel, nehogy felébressze, keres két tálat, egyikbe a konzervből tesz, a másikba vizet és a sarokba teszi. Kávét főz, jó erőset fel kell ébrednie, sietni kell nyakörvre, szíjra van szükség, mert sétáltatni abban lehet, aztán irány az orvos.

Nem olcsó mulatság ma egy kutya jól tudja, neki is kevés van, de azt megosztja, majd csak meglesznek valahogy.

Ha dolgozni jár újra, reggel sétálnak nagyot, napközben jó időben ellesz a kis udvaron. Vége a pihenésnek, feladatot kapott, ha már befogadta felelősséggel tartozik iránta.

Melegség járja át a szívét, lefetyelést hall az előszoba felől, amint odatekint, elmosolyogja magát hosszú hónapok óta először. Két nagy fület látott a tál mellett és egy fekete szőrgombócot, meg is kapta a nevét rögtön Füles.

Nem kereste ki tette be a házba, az is lehet, hogy az Úr küldte.

Lélek Sándorné