Csilingelő gyermekkacaj töltötte be a derűs reggelt. Két kislány az étkezőasztalnál, édesapjuk által készített vajas zsemlyét majszolgatta, matricás bögréjükben illatos kakaó gőzölgött. A gyerekek felváltva kérdezgették édesapjukat, aki két falat között válaszolt nekik. Így készültek az ikrek mostanság reggelente az óvodába. Az asztal végén kényelmes etetőszékben aranyhajú, göndör fürtös kisfiút etetett az édesanyja.

A falon csillogó fényjátékkal incselkedett a napsugár, a gyerekek szórakoztatására. Békés harmóniában a szeretet sátra alatt készülődött a család a szorgos hétköznapokra. Alig egy éve költöztek a társasházi lakásba, ideiglenes otthonukba.

Barátsággal próbálkoztak a szomszédok közelébe férkőzni, azonban csak a köszönésig jutottak el, mivel mindkét oldalról becsukódott az ajtó, amikor megnyílt az övék. Nem értették, mi lehet az oka, miért nem akarják őket megismerni? Egy vasárnap délután, aztán meg tőrt a csend, csöngetett a szomszéd olyan hosszan, mintha a csengőhöz ragadt volna a keze. Pihenni szeretne, zavarja a rögtönzött koncert ordítozta.

- Milyen hangversenyre tetszik gondolni? –kérdezte tágra nyílt szemmel, higgadtan az édesapa.

- Ne játssza meg magát, a zenebonáról beszélek. - folytatta a férfi.

- Értem, talán a két fuvola hangjára tetszik gondolni. Átmegyünk a másik szobába, ahonnan biztosan nem fog áthallatszani, és elnézést kérek – válaszolta mosolyogva, majd szívélyesen megkérte a dühtől vörösödő fejű vendéget, tisztelje meg őket a látogatásával.

- Nem érek én rá magukkal kokettálni, vegye tudomásul, ha még egyszer hangoskodnak, szólok a tulajdonosnak, úgy kipenderíti az egész bagázst, hogy a lábuk sem éri a földet! – sziszegte fenyegetőzve.

Alig pár nappal később, a másik szomszéddal való találkozás döbbentette meg, amikor a lányokkal hazafelé tartott az oviból.

- Jól láttam, a felesége megint terhes?

- Nem tetszett jól látni. – válaszolt a férfi csendben, a gúnyos megjegyzésre.

- A feleségem nem terhes, Ő áldott állapotban van, Isten ajándékát hordja a szíve alatt.

- Mai világban ennyi gyereket világra pottyantani. Hm, biztosan a családi pótlék miatt, dolgozni sem akarnak, csak főállású anyaként lébecolni… –vetette feléjük fogai között, de jól hallhatóan az öregasszony.

- Isten áldja asszonyom. – volt a válasz.

A gyerekek illedelmesen „kezit-csókolommal” köszöntek el, a még mindig motyogó asszonytól.

Boldog várakozással teltek a napok, hetek, hónapok Mindenórás lett a kismama. A családfő is szabadságát töltötte, ha menni kell a kórházba, a gyerekek mellett helyt tudjon állni. A kicsik anyukájuk pocakját simogatták, beszéltek a kistestvérhez, kérték, siessen már, itt az idő, ne várassa őket tovább. Éppen a reggelinél tartottak, amikor megszólalt a telefon. Az édesapának indulni kellett szolgálatba, helyettesítőjét infarktus gyanújával kórházba szállították. Nem tehetett mást öltözködni kezdett. Az ő feladatát más nem végezheti. Talán abban a pár órában nem történik semmi. De, ha mégis? Futott át asz agyán. Egy barátot, barátnőt lehetne megkérni, de kit? Ilyenkor már mindenki dolgozik. Az aggodalom befészkelte magát a gondolataiba. A lányok is izgatottak lettek, nehezen indultak az oviba. Hiába nyugtatta a kismama őket, nem lesz semmi baj, nincsenek jósló fájásai, megvárja a baba, még hazaérnek. Az apa látszólag megnyugodott, de ahogy az ajtót becsukta maga mögött, nyugodtsága rögvest elszállt.

Szemben jött velük a szomszédasszony, udvariasan megkérdezte tőle.

- Nem kérhetném meg, legyen szíves becsengetni két óra múlva a feleségemhez, megkérdezni, minden rendben van-e?

Igen sután hangzott a kérés, de nem bánta, hiszen segítséget remélt.

- Miért, már annyira van, akkor miért hagyja magára? –kérdezte

gúnyosan.

Magyarázkodni kezdett, de az idős hölgy meg sem hallgatta, rávágta azonnal.

- Nem, nem érek rá semmire, a barátnőmet várom.

Ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést, és ott hagyta őket.

Ólomlábakon ballagtak az órák, a férfi minden szirénahangra összerezzent. Amint volt pár perce, azonnal hazatelefonált. Szolgálat után igen csak szaporázta a lépteit. Időben érkeztek. Este megkezdődtek a fájások, éjfélre megszületett a kisfiú, kicsattanó egészségben.

Két hónappal később, talpig feketében megjelent a szomszédasszony az irodában. A templomba sógornőjével érkezett, testvére temetésére gyászszertartást rendeltek. Amint felismerte a lelkipásztort a szomszédjában, zavart magyarázkodásba kezdett.

- Nem tudtam, hogy…, nem járok istentiszteletre, szegény uram nem volt vallásos, aztán elszoktunk, most a testvérem kívánságát teljesítjük, nézett az özvegyre, aki csak bólogatott.

- Nincs semmi baj asszonyom, nem értem miért magyarázkodik. Az elhunyt kívánságát alázattal kell fogadni, és alázattal kell teljesíteni. Mikor lesz a temetés? –kérdezte, és már is témát váltott.

Félévvel később dobozoltak, a lelkészlakás felújítása elkészült, híre ment, hogy költöznek. Egyik kora este csengettek, a baloldali szomszéd férfi toporgott az ajtó előtt, kezében egy csokor virággal, és pár tábla jó minőségű csokoládéval, mögötte szorosan az öregasszony egy tányér, gőzölgő, fahéjillatú almás rétessel a kezében, babalátogatóba, és egyben elköszönni érkeztek. Először az öregasszony szólalt meg, látva a csöppséget, amint jóllakottan, boldogan alussza álmát, melyet testvérei őriznek. A gyerekek suttogva beszéltek, ne hogy kis öccsük felébredjen.

- Tényleg Isten ajándékai. - jegyezte meg békésen az asszony.

- Igen, azok, szép család, és milyen szépen fuvoláznak a lányok. Kár, hogy elmennek, már úgy megszoktam a gyerekhangot, és a hangszer varázsát. - hajtotta le a fejét szégyenlősen a másik vendég.