Ági kilépett a rendelő ajtaján, leült az első székre és olvasni kezdett. A második sornál szemét elhomályosították a könnyek, nem látta a betűket. Fülében visszhangoztak a doktor szavai; a daganat nem távolítható el, a környezetével összekapaszkodik, a kemoterápiát mielőbb megkezdjük.

Tehát holnap reggel irány az osztály. Nehéz lesz újra kezdeni, egyszer sikerült, másodszorra nem megy. Gyengének és tehetetlennek érezte magát, ezt a csatát nem képes megvívni, az is lehet, hogy már nem is akarja. Egy éve jelen van az életében a halálvágy, társa lett, amióta Gábor becsukta maga mögött az ajtót. Hét évet éltek együtt, azt hitte a kapcsolatuk időtálló, minden viharnak ellen áll. Tévedett. Gábor bejelentette, szerelmes egy tanítványába, nem tud, és nem is akar ellenállni ennek a mindent elsöprő érzésnek. Előbb időt kért, majd egy hónap múlva elment.

Tartalmas, szenvedélyes kapcsolatban éltek, hosszú éveken át, azonban a mellműtéte után minden megváltozott.

Elhagyottnak érezte magát, nőiességében megcsonkítva, megfosztva az utolsó remény halovány szikrájától is. A halál egyre többet settenkedett körülötte.

Megadva magát sorsának, megtörölte a szemét, összehajtotta, s táskájába csúsztatta könnyáztatta leletét. Elindult haza.

Egész este azon gondolkodott, mi lenne, ha nem menne el reggel. Vajon meddig tartana az útja, vissza a Teremtőjéhez.

Késő este mégis pakolni kezdett. Amint végzett, pakkját az előszoba ajtóhoz készítette. Sehogyan sem fűlött a foga a vacsorához, érezte, egyetlen falat sem menne le a torkán. Vizet engedett a kádba, majd lehunyt szemmel, jólesően elnyújtózott benne. Elbódította a fürdősó kellemes illata.

Napsütötte mezőn találta magát, pirosan rikító pipacsok között. Arcát lágyan cirógatta a tavaszi szellő, ruhája vézna testére tapadt. A mező közepén terebélyes fa állt, fényes, duzzadt levelein pajkos napsugarak kergetőztek. Szeretett volna közelebb jutni a fához, kereste az ösvényt. Épp, hogy maga elé nézett, lábai előtt fehér gyöngykavics szőnyeggel borított keskeny út futott. Léptei oly könnyűvé váltak, szinte lebegett tova. Alig pár méter választotta el céljától, mikor vízcsobogást hallott. Kicsiny patakocska folydogált az út mellett. Kristálytiszta vize, medrében kavicsot görgetve. Megszomjazott. A parton egy méretes kőtömb hellyel kínálta. Odalépett s rátérdelt. Összezárt tenyerébe vizet merített, megivott három kortyot.

- Ez az élet vize – suttogta lágyan egy hang.

Körülnézett, ki szólhatott hozzá, de nem látott senkit, csak a vérvörös pipacsok integettek feléje, piros ruhácskájukban lengedezve a lágy szellő ritmusára. Kellemes melegség járta át, testét, lelkét, mely minden sejtjéig eljutott. Egészségesnek, vidámnak, és boldognak érezte magát.

Kisvártatva a fa alatt találta magát, melynek lombjai között átszűrődtek az aranyszín napsugarak, s védelmezőn körülölelték. Mint valami bűvös palást úgy védelmezték. A varázslatos pillanatot kihasználva, hátát a vastag törzsnek támasztotta, s hosszan megpihent. Érezte, amint együtt lélegzik a fával. Az energiacsere mámorában kinyújtotta a kezét, elérte az alsó lombot, finoman megtapogatta a dúsnedvű sima levelet. Kedvet kapott a kóstolóra. Szájához emelte, s fogaival lecsípett belőle egy apró darabot. A nyelvén szétáradó, enyhén savanykás íz kellemesen, üdítőn hatott.

- Ez az élet fája! - hallotta ismét a hangot.

S ekkor valóságos csodának lehetett szem-, és fültanúja. A pipacsok kórusa andalító dalra fakadt, az élet szépségéről, az erős emberek reményéről, egészségről, boldogságról énekeltek. Mire észbe kapott, már velük együtt énekelte a refrént.

Saját hangjára ébredt.

Szinte kipattant a kádból, majd a konyhába sietett. Vacsorát készített magának, jó ízűen evett. Tisztában volt vele szüksége lesz az erőre, nehéz csata vár rá.

Felhívta a barátnőjét, s kérte, reggel hétre menjen érte, mert megkezdi a kezelést. Aztán elénekelte neki a pipacsok énekének a refrénjét, és megkérdezte, hallotta-e valaha, valamikor, valahol ezt a dalt?