A két esthajnal csillag

 

A Földön most 2026-ot írnak, és az északi féltekén közeleg az ősz. Betöltöttem kilencvenedik életévemet és még mindig élek. Ez a Földön nem nagy szó, de itt a Marson? Persze, ha az itt töltött időmet Marsévekben számolnám, akkor még nem lennék kilencven...

Expedíciónkról nem akarok túl sokat írni, hiszen az elmúlt öt évben szinte minden lépésünkről tudósítottak a különböző közvetítő közegek. Néhány részlet azonban érdekelheti azokat, akik évtizedek múlva kíváncsiak lesznek arra, hogyan is kerültek emberek először a Marsra.

A tizes évek elején azok akik, a különböző űrkutatási tervezetekkel foglalkoztak, rádöbbentek, hogy a műszerekkel, robotokkal történő kutatás, például a Marson egyáltalán nem célszerűbb, még csak nem is olcsóbb az emberekkel odaküldött expedícióknál! A robotos kutatásnak csak az egyes lépései olcsók (viszonylag!), de nagyon sok lépést kell elvégezni ahhoz, hogy a kutatás értékes eredményeket hozzon. Ezt könnyű belátni, hiszen egy robotot nem lehet úgy megtervezni, hogy műszerei mindenre „figyeljenek”, vagy hogy a működtethető szerszámai minden munkát el tudjanak végezni. Tehát csak egy odaküldött robot mérési eredményei és felfedezései után lehet megtervezni azt a műszerekkel ellátott robotot, amely már ezekből az eredményekből indulhat ki, röviden: amely már erre a lépésre épít. Egy-egy lépés rengeteg időbe kerül. A várt, vagy remélt eredmények – ezzel a módszerrel – esetleg csak több évtized múlva futnak be (ha ennél az iramnál lehet egyáltalán futásról beszélni!). Ráadásul a robotos „lépéseknek” az összegezett ára messze fölülmúlja egy emberek által végrehajtott kiküldetés költségeit. És akkor még nem is beszéltünk a dolog lélektani oldaláról: vajon milyen lendülettel dolgozik egy robotszondán valaki, akinek talán az unokája kapja meg a választ arra a kérdésre, amelyre ő maga kíváncsi?

Az ügynek azonban van egy bökkenője. Mindenképpen igaz, hogy ha embereket küldenek oda, akkor sokkal hamarabb és sokkal több értékelhető adathoz jutnak, viszont a költségek csak akkor csekélyebbek, ha az embereket nem kell onnan visszahozni!

 

Hú, de durván hangzott ez, amikor valaki először kimondta! Ám csodák csodája: rengeteg önként jelentkező ostromolta az űrkutató hivatalt. Persze, könnyű úgy jelenkezni, ha tudjuk, legalább 10-15 év telik el, mire komolyra fordul a dolog. Meg aztán nagyon sokan nem gondolták végig, hogy mire is jelentkeznek. Hogy életük végéig szinte állandóan űrruhában kell majd dolgozniuk és ha levethetik, akkor nem sokkal nagyobb helyiségben lesznek összezárva társaikkal, mint amilyen a szűk űrhajó volt, hiszen nagy és kényelmes marsbeli „lakásról” a költségek miatt szó sem lehet. Előtte még ki kell bírni a többhónapos űrutazást is, ami alatt úgy ki vannak téve a kegyetlen kozmikus sugárzásnak, mint a nyárson forgó malac a parázs hevének!

Természetesen csak idős kutatók jöhettek számításba, akiknek itt a Földön is – mondjuk ki keményen – hamarosan számolniuk kellett azzal, hogy „örökre elhagyják a Földet”. Amikor aztán komolyra fordult  az ügy, én mégis jelentkeztem. Mint olyan biológust, aki a Föld legszélsőségesebb élettereinek élővilágát kutatta, örömmel vettek be a csapatba. Öten voltunk, nagyjából egykorúak. Az induláskor „mindannyiunknak jó egészség örvendett”, hiszen a vállalkozás még így is rengeteg pénzbe került, nem lehetett kockáztatni, hogy valaki meghal az úton, vagy röviddel az érkezés után.

 

A Marson, még mielőtt elkezdhettük a kutatást rengeteg – nem öreg embereknek való – munka várt ránk. De hát ezt tudtuk, és – noha korunkra való tekintettel, az indulás előtt nem sok vesztegetni való időnk maradt – minden mozdulatot, amely szükséges volt a kutatóállomás fölépítéséhez, az unalomig gyakoroltunk.

Egyetlen kedvezményt kaptunk a Marstól: a földinél könnyebb testsúlyt.

Maga a kutatómunka a fáradalmak után, meglepően könnyen haladt, és amikor megtaláltuk az első marsbeli élőlényeket, mintha segédrakétákat kaptunk volna minden izmunkra! Noha csak kis, mikroszkópikus élőlények voltak, amiket mélyen a Mars felszíne alatti tavakban találtunk, ezek valódi marslakók, a földi lényektől erősen különböző „szerkezettel”. Kutató társaink a Földön ujjongtak, a filozófusok kicsit átfogalmazták a már sokszor megfogalmazott kérdéseiket, a hittudósok pedig hajtogatták, hogy semmi nem változott.

Bizonyos mértékig tényleg nem változott semmi, de egy valami igen: most már tudtuk, hogy nem vagyunk, nem lehetünk egyedül! Ha két bolygón, egymástól függetlenül kialakult az élet, akkor az összes többin is kialakulhat, ha a körülmények megfelelőek.

 

A kutatás folyt és hát sajnos az idő is. Egyre közelebb vitt minket az elkerülhetetlen  „népritkuláshoz”. Elsőnek orvosunk hagyott el minket. Ő lett a Mars első hősi halottja. Aztán következtek a többiek és egyszercsak egyedül maradtam. Szűk lakhelyünk, amelyet egy barlangban alakítottunk ki, egyszerre tágas palotának tűnt. Itt meg kell jegyeznem, hogy expedíciónk indulása előtt, munkánk megkönnyítésének érdekében mindent megtettek, amit robotos szerkezetekkel megtehettek. Ezért például nem nekünk kellett barlangot keresnünk, hanem már a közelében szálltunk le, szinte berepültünk a barlang szájába. Legfőbb ideje volt, mert egész úton mindegyikünk szeme előtt ott lebegett a nyárson piruló malac-hasonlat. A kozmikus sugárzást nem éreztük ugyan, csupán tudtuk, hogy óráról órára, napról napra, közeledünk valamilyen rákbetegség felé.

 

A kutató munkát folytatom, de a járművel már nem teszek meg túl nagy utakat, mert – azt hiszem szégyenkezés nélkül mondhatom – erősen fáraszt. Sokat ülök kint a barlang előtt. Igaz hogy ott bombáz a kozmikus sugárözön, noha a Mars „légkörének” köszönhetően már nem annyira, mint az űrhajón, és az is igaz, hogy bent nem kellene hordanom az űrruhát, de kint mégis valahogy szabadabbnak érzem magam.

Az egyre rövidülő kutatóútjaim között marad elég időm eltöprengeni azokon a dolgokon, amelyek foglalkoztattak (nem csak engem) már jóval a marsbeli élet felfedezése előtt: Hogyan keletkezett az élet? Hogyan keletkezett az emberi értelem? Ha más bolygón is kialakult az élet, biztos, hogy ott is létrejött egy értelmes lény, vagy létrejön, ha lesz rá elég ideje? Ha más bolygón is vannak, vagy voltak értelmes lények, és a Napjuk ötmilliárd évvel öregebb, mint a mi Napunk, akkor miért nem látogattak meg minket eddig? Miért nem sikerült eddig fogni az idegenek rádiójeleit? Olyan messze vannak, hogy a vevőkészülékeink még nem képesek „meghallani” a jeleket?

Némelyik kérdést félig-meddig meg lehet válaszolni, némelyiket nem. Még nem! Hogy az élet kialakult, vagy keletkezett valahol, az tény. Volt, aki abban hitt, hogy az élet a Földön keletkezett, volt akinek rokonszenvesebb az az elmélet, miszerint az élet csírái valahonnan a világűrből kerültek a Földre. Ezt én egy kicsit mindig furcsállottam, hiszen a lényeges kérdést csak odébb tolja, mert ott, ahonnan jött az élet, valamikor és valahogyan keletkeznie kellett. Viszont pontosan ugyanúgy a Földön is keletkezhetett. Ráadásul itt még bizonyítani is kellene, hogy milyen módon kerülhet az a bizonyos „csíra” a világűrbe a már életet hordozó bolygóról? Mi utaztatja a világűrön át? Hogyan bírja ki az űr életellenes körülményeit?

Tény, hogy a Földön szinte abban a pillanatban megjelent az élet, amelyben a körülmények megengedték a létezését, de ehhez nem kell feltétlenül csíra a világűrből. Mi van akkor, ha azok a bizonyos körülmények, amelyek megengedik, hogy létezzen, kényszerszerűen keletkeztetik is? Tudjuk, hogy amint valami élni kezd, tovább fejlődik. Változatok keletkeznek és csak a körülményeknek legmegfelelőbbek szaporodnak tovább. Ez a természetes kiválasztódás, az meg nagy úr! Így fejlődtünk ki mi magunk is a legkezdetlegesebb élőlényből, nem egészen négymilliárd év alatt. Tudjuk, hogy a legtöbb elem szívesen vegyül más elemekkel. Lehet, hogy már a vegyületeknél elkezdődik a természetes kiválasztódás, és már ott létezik az anyagokban egy bizonyos hajlam az egyre bonyolultabb felé?

Egykori hittantanárom, aki pap lévén a dolgokat vallásos szemszögből nézte, a következő hasonlattal akarta bizonyítani az élet „önműködően történő” keletkezésének lehetetlenségét: Vegyük egy zsebóra összes alkatrészét, tegyük egy dobozba és rázogassuk addig, amíg a szerkezet össze nem áll és az óra el nem kezd járni. Valószínűtlen, hogy ez sikerülni fog! Ilyen valószínűtlen, hogy az élet magától keletkezett. Igenám, csakhogy ez a hasonlat két lábra is sántít: egyrészt, egy (akármilyen kezdetleges) élőlény csak az „alkatrészeinek” számát tekintve is  sokkal, de sokkal bonyolultabb egy zsebóránál. Ez csak növelné a bizonyítást szolgáló hasonlat értékét. Másrészt azonban egy óra fogaskerekének a tengelye semmilyen hajlandóságot nem mutat arra, hogy megkeresse a számára kijelölt csapágyat és belebújjon. Az elemek viszont, és később a vegyületek pontosan azokat a „kapaszkodókat” keresik a szomszéd vegyületeken, amelyek által összeakaszkodhatnak és egyre bonyolultabb vegyületekké fejlődhetnek. Lehetséges, hogy ez a Földön, megfelelő környezetben ma is folyamatban van, csak lehetetlen megfigyelni, mert amint olyan a vegyület lánc, hogy már „majdnem él”, a környezetében nyüzsgő, már élő, mikroszkópikus lények egyszerűen fölfalják! De az is lehet, hogy az élet ilyen módon történő kialakulásához a Földön csak egyszer, egy bizonyos ideig léteztek megfelelő körülmények, mint ahogy csak egyszer volt Budán kutyavásár.

Most azonban, hogy a földitől eltérő életet találtunk a Marson, az az elmélet, amely szerint az élet csírája a világűrből jött, még az eddiginél is gyengébb lábon áll, hiszen akkor csak egy-egy, de egymástól teljesen különböző csíra érkezhetett volna, az egyik a Földre, a másik a Marsra.

A második kérdés könnyű: az emberi értelem pont úgy lépésről lépésre alakult ki, mint ahogy az ember maga. Az értelem az agy szüleménye, az agy pedig épp olyan testrészünk, mint bármelyik másik és épp úgy fejlődés eredménye. De tovább megyek: a tudat is része ennek a fejlődésnek. A tudat ugyanolyan fokozatmentes fejlődésen megy át, mint az értelem. Már a szándékos mozgás is jele a tudatnak, bármilyen alacsony szinten is legyen az. Márpedig még a medúzáknál is sikerült kimutatni meghatározott irányba haladó, szándékos helyváltoztatást.

A harmadik kérdést bátorkodom saját elmélkedésem alapján megválaszolni. Igen, ha valahol kialakul az élet és a körülmények olyan kedvezőek, mint a Földön és ezek a körülmények elég hosszú ideig fennmaradnak, akkor kifejlődik egy lény, amely az emberi értelemhez hasonló szintet ér el és ezáltal „technikát használó lénnyé” változik. Ennek a kikövetkeztetéséhez nem kell sok tudás, csak meg kell figyelnünk egyes körülöttünk élő lények fölöttébb magas értelmi képességeit. Megfordítva, ennek be-nem-látásához mindössze az a még ma is sokfelé dúló emberi elfogultság kell, amellyel saját értelmünket olyan nagyon sokkal magasabbnak hisszük az állatokénál.

A negyedik kérdés, fogas kérdés! Ha jól tudom, Enrico Fermi tette fel először: Ha vannak máshol is értelmes lények, akkor miért nem jöttek még ide? Ugyanis, tételezzük fel hogy az emberi technika elér 100 év múlva, vagy 1000 év múlva, vagy 10 000 év múlva egy olyan fokot, hogy lehetővé válik számunkra távoli csillagok fölkeresése. Tehát nem csak a Naprendszeren belüli utazás válik valóra, ami már most is lehetséges, hiszen itt ülök a Marson és „futtatom az eszmémet” ezeken a kérdéseken, hanem elérhetővé válnak a sokkal, de sokkal távolabbra lévő csillagok is. Napunk kereken ötmilliárd éves (ilyen kor esetén az ezer, vagy tízezer év elhanyagolhatóan rövid idő). Tehát születésétől számítva ötmilliárd évre volt szükség ahhoz, hogy az egyik bolygóján egy lény fejlődjön ki, amelyik már képes átutazni egy szomszéd csillaghoz. Más csillagok körül (ahol hasonlóan szerencsés helyzetben kering egy bolygó) talán lassabban, vagy gyorsabban zajlik ez a folyamat. Egy-két millió év nem számít, ha vannak olyan csillagok! Saját Tejútrendszerünkben jócskán vannak olyan csillagok is, amelyek tízmilliárd évesek, azaz kétszer olyan öregek, mint a Nap!

 

Számoljunk egy kicsit: ha a földi technika eléri azt a bizonyos fokot, akkor talán 200 év alatt elérhető egy csillag, amely körül benépesíthető bolygó kering. Oda természetesen nem két-három ember menne, hanem mondjuk száz család. Tegyük fel, hogy ez a csillag tíz fényévnyire van a földtől. A megérkezők megvetnék ott a lábukat és további 300 év múlva ott tartanának (hiszen magukkal vittek minden szükséges tudást), hogy a következő, tíz fényévnyire lévő csillaghoz hasonló űrhajót küldhetnének, mint amilyennel a Földről érkeztek. Természetesen soha sem csak egy irányba indítanának ilyen benépesítő űrhajót, hanem négy-öt, akár tíz irányba is, mert biztos hogy nem fog mindegyik megérkezni, vagy alkalmas bolygót találni. De vegyünk most csak egyetlen elméleti vonalat. Tehát 500 év kellene ahhoz, hogy a tíz fényévnyire lévő bolygóról a következőre indulhatnának a „kirajzó” földiek. 5000 év múlva már egy 100 fényévnyire lévőről, és így tovább: 50 000 év múlva 1000, 500 000 év múlva 10 000 és ötmillió év múlva már egy 100 000 fényévnyire lévő csillag is kiinduló pont lehetne. Ez azt jelentené, hogy ötmillió év alatt be lehetne népesíteni a Tejútrendszer összes lakható bolygóját, mert ha minden esetben tíz űrhajó indulna, akkor az a következő lépésben már száz, aztán ezer... A benépesített bolygók hatványozottan  (exponenciálisan) szaporodnának. (Tejútrendszerünk átmérője kereken százezer fényév.)  Most tegyük fel, hogy túlzottan derülátók voltunk és a folyamat tízszer olyan lassan zajlana, akkor a teljes benépesítéshez ötvenmillió év kellene. De tegyük fel nyugodtan, hogy minden százszor lassabban menne, akkor az ügy befejezéséhez ötszázmillió, vagyis félmilliárd év kellene. Akkor, ha ezt a kirajzást egy bolygóról indította volna el egy nép, amelynek a Napja kétszer olyan öreg, mint a mienk, testvérek között is, kereken négy és félmilliárd év óta a Tejútrendszer összes bolygóján értelmes lényeknek kellene élniük!!

 

Hát hol a csudában vannak?

A fentiekből látni, hogy ez a Fermi-féle kérdés milyen komoly következménnyel jár. Valami nem stimmel!

Néhány lehetőség: Egyedül vagyunk értelmes lények a Tejúton és a múltban sem voltak soha, sehol mások,

vagy: valami miatt lehetetlen a nagy távolságú űrutazás, de ennek okát egyelőre nem ismerjük,

vagy: ahhoz, hogy a Földön minden elem meglegyen, a Naprendszernek olyan porból kellett keletkeznie, amely szupernóvák maradványa volt. Például a vas, amely vérünknek fontos alkotóeleme, csak szupernóva robbanáskor keletkezhetett. A Napnál öregebb csillagok kialakulásakor esetleg még nem volt elég, összesöpörhető „szemét”, amely szupernóva robbanásból származott. Ennek következtében a régi csillagok bolygói „elemszegények”, például hiányozna belőlük a vas, ami miatt az ott élő lények olyannyira lennének vérszegények, hogy inkább nem is léteznek. Vagyis, ha vannak is értelmes lények máshol, azoknak a civilizációja nem lehet sokkal régebbi, mint a miénk.

Vagy: sok bolygón alakult ki értelmes lény, de egyik bolygónak sem volt olyan szerencséje mint a Földnek. (Még a mi esetünkben sem biztos, hogy nem pusztulunk el, mielőtt elérnénk a csillagközi utazáshoz szükséges érettségi fokot!)

Sokszor riogatja az embereket valami őrült azzal, hogy jön a világ vége. Sajnos tisztában kellene lennünk azzal,  inkább az a csoda, hogy számunkra eddig még nem jött el a világ vége! Egy általános pusztulásra a Földön (és persze bármely más, életet hordozó bolygón) olyan sok esély van, hogy rossz rágondolni! Nem egy őrült atomháborúra gondolok, vagy a biológiai háború céljaira kifejlesztett, halálos baktériumok elszabadulására, hanem például egy hihetetlenül fertőző és teljes mértékben halálos vírus fölbukkanására. De érheti a Földet egy nagyobbfajta kisbolygó becsapódása (a kisebbfajtákat, ha veszélyesnek tűnnek, hamarosan el tudjuk téríteni ütközési pályájukról). Nagyon valószínű, hogy hatvanöt millió évvel ezelőtt egy ilyen becsapódás okozta a Földön élő fajok 75 százalékának pusztulását. Az üstökösök még veszélyesebbek, mert gyakran „szemből” jönnek, azaz a Föld keringési irányával ellenkező irányban kerülik meg a Napot. Ráadásul csak napközelben fejlesztenek pompás és feltűnő üstököt, a távolban nehéz felfedezni őket. Előfordulhat, hogy a felfedezés után mindössze három évünk marad az imádkozásra. Ezért lenne fontos az emberiség életbenmaradásának érdekében benépesíteni a Marsot.

A pusztulásnak még sokkal „kozmikusabb” okai is lehetnek, például túl közel robban föl egy szupernóva. A Föld egén két hétig, mintha tíz (vagy akár húsz) Nap sütne és leperzselné az életet a felszínről. Ilyen esetekben sajnos a már benépesedett Mars is elpusztulna.

Vagy a közelben keletkezne egy erős gammasugár kitörés. Tudjuk, hogy ez létezik, de még nem tudjuk pontosan, mi az oka. Vannak elméletek, melyek bizonygatják, hogy egy ilyen sugárkitörés okozta  kétszázötven millió évvel ezelőtt a földi fajok 90 százalékának kihalását. A Föld még ma sem heverte ki ezt a csapást. A katasztrófa előtt a levegőnek 35 százaléka volt oxigén (szemben a mai hússzal!). Akkora szitakötők röpködtek, mint egy dankasirály, másfél méteres skorpiók leselkedtek két méteres, mázsás százlábúakra. (Ma nem élhetnek ekkora ízeltlábúak, mert a testfelületükön keresztül lélegeznek és ezért a 20 százalék oxigén csak a jóval kisebb méretűeket tudja ellátni. A méretnövekedés rontja a felület arányát a köbtartalomhoz képest.)

Ha valakinek kedve szottyan valami „prózaibb” világpusztulási forgatókönyvre, akkor vegyük a Yellowstone park fölrobbanásának lehetőségét. Ott iszonyúan fortyog a láva a vékony szilárd réteg alatt és ha az kitör, akkor mintha száz óriási tűzhányó ontaná a Földet évtizedekre teljesen beburkoló, a napsugarakat teljesen kizáró füstöt!

 

Szóval szerencsénk volt?

Óriási, hihetetlen szerencsénk volt és egyelőre még van is!

Hogy a Földön ne keletkezhessen egy „magasfokú technikát használó lény”, vagyis az ember, aki mai technikájának szintjére jutott, untig elég lett volna tízmillió évenként egy-egy 10 km átmérőjű kisbolygó, vagy üstökös becsapódása. Kizárólag a szerencsénknek köszönhető, hogy ez nem következett be. Nem beszélve arról, hogy egy, a Földhöz hasonló bolygón semmi nem zárná ki az ötmillió évenként bekövetkező becsapódását 50 km átmérőjű égitesteknek!

Ez talán válasz lehet arra a kérdésre is, hogy eddig – kétségbeesett próbálkozásaink ellenére – miért nem sikerült idegen, értelmes lények jeleit fogni. Nekünk akkora szerencsénk volt, mint amekkora egyetlen bolygónak sem, amely olyan közel lenne, hogy az onnan küldött rádiójeleket fogni tudnánk. De hát azért talán akadnak Tejútrendszerünkben, valahol távolabb, hozzánk hasonlóan szerencsés flótások. Reménykedjünk ...

 

Mielőtt bejöttem volna barlanglakásomba, hogy leírjam ezt a néhány gondolatot, kint ültem egy üres víztartályon és néztem a naplementét a két esthajnal csillaggal, amelyek persze most, naplementekor csupán estcsillagok.

Szépek így együtt, és sok év fog eltelni, míg újra, ugyanígy együtt lesznek láthatóak a Marsról, mint két estcsillag. Mert hát néha az egyik estcsillag, a másik hajnalcsillag, vagy megfordítva. És van, amikor mindkettő egyszerre hajnalcsillag.

De szerettem nézni a Földön, naplementekor az estcsillagot, a Vénuszt! (Mint hajnalcsillagot ritkábban láttam, mert nem vagyok koránkelő fajta.) Akkor a legszebb, amikor már lement a Nap és a vöröslő égen ott ragyog a Vénusz – mellette az újhold, mint egy kihullott, fénylő szempilla. Hozzám hasonlóan merengő ember lehetett, aki megalkotta a török zászlót.

És itt én most két estcsillagban gyönyörködhettem! Hogy melyik a másik? Még nem mondtam? Hát a Föld...!

 

Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2011. IX. 13.

 

Bélyegkép: Makray János festőművész alkotása

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.