A vegyész

A vegyész a villamoson ült, amely gyorsan haladt a Körúton. Szórakozottan nézett ki a kocsi ablakán és azt számolgatta, hány idegen nyelvű feliratra, üzletcímre, hirdetésre jut egy-egy magyar nyelvű. Az arány szégyenletes volt, amit a feliratokat elhelyezők lenyűgöző mértékű önmegalázásának tekintett. Közben – kénytelen-kelletlen – hallgatta a háta mögött folyó beszélgetést, amit fiatal lányok és fiúk folytattak, elképesztően trágár nyelvezettel. Nem káromkodtak. Nem! Úgy tűnt, a csevegés kimondottan kedélyes mederben haladt, amelyben a trágárkodás érthetetlen, sőt értelmetlen volt.

Megszokhatta volna.

De nem tudta megszokni.

Régen bizonyos szavakra azt mondták: nyomdafestéket nem tűrő kifejezések. Na persze... Régen... Elgondolkozva tapogatta meg a leheletvékony műanyag zacskóban lapuló könyvet, amit az imént vásárolt. Adjak egy nájlonzacskót? Kérdezte a boltos. Nájlonzacskó! – mosolygott a bajusza alatt. Milyen büszke lehet a polietilén, hogy nájlonnak nevezik? Valószínűleg olyan büszke, mint amilyen egy fenyődeszka lenne, ha palizandernek néznék.

Visszaemlékezett a háború utáni időkre, amikor mindent nájlonnak hívtak, ami műanyag volt. A nájlon (Nylon) eredetileg márkaneve volt egy poliamidnak. Talán az első poliamidnak, de legalábbis az elsőnek, ami elterjedt. A nájlonharisnya tényleg nájlon, azaz poliamid volt, ma is az. Viszont sokminden, amit szintén nájlonnak becéztek, lágy PVC volt, például övek, óraszíjak, esőkabátok.

És van, aki ráadásul mindezt – érthetetlen módon –  nejlonnak mondja és írja is! De hát sokan a ketchup-ot is kecsöpnek mondják, pedig az annyira kecsap, hogy kecsapják az iskolából azt, aki az angolórán nem kecsapnak ejti! Újra kinézett a látómezejében éktelenkedő, bábeli zagyvaságú föliratokra... És akkor nejlon és kecsöp...?

Hazaérve kiment a konyhába és keresett valami ennivalót. Evett, majd csinált magának egy jó erős teát. A teán mindig elcsodálkozott, vagyis hát nem is a teán, hanem a teának azon a szokásán, hogy a kanálon, csészén, sőt az ember fogán barna, szinte lemoshatatlan réteget hagy maga után. A teáskanna is megbarnul belülről, de az senkit nem zavar, viszont a csészén nem segít a közönséges mosogatás: harmadik, negyedik teázás után már csak erős súrolószerrel jön le a rozsdaszínű lepedék. Ezt a szívós ragaszkodását a legkülönbözőbb felületekhez valahogy ki kellene használni. Majd utasít valakit a laboratóriumában, hogy foglalkozzon ezzel a jelenséggel. Valakit, akinek éppen nincs sok dolga. Igaz, aki nincs éppen – vagy állandóan – túlterhelve, rendszerint nem a legügyesebb munkatársa... Na mindegy, majd meglátjuk.

A vállalata, melynek kicsi, de lényeges része volt a labor, festékek, védőlakkok gyártásával foglalkozott. Éppen egy tartósító lakkon dolgozott, amely arra lett volna hivatott, hogy a szabadban használt faanyagokat védje a napfénytől, a penésztől, a fagytól és lehetőleg minden más káros hatástól is. Már jó úton haladtak. Az anyag, ami inkább átitatószer volt, mint lakk, némelyik faanyagot sok behatástól már kitűnően védte, de voltak olyan fák – sajnos a fenyő is ezek közé tartozott – amelyeknél még nem nagyon használt a csodaszer.

Az üzeme kis magánvállalat volt, gyárnak alig lehetett nevezni. Ő maga – már jóval túl a nyugdíjas koron – nagy élvezettel kísérletezett a laborban. A vállalat vezetésével ma már nem sokat törődött. Örült, hogy a vejére bízhatta. Gyakran mondogatta magában: nem azért lettem vegyészmérnök, hogy a saját vállalatom ügyintézője legyek, bizonyos értelemben a vállalat adminisztratív kifutó fiúja ! Mennyire utálta ezt a szót: adminisztráció!

Az ilyen vállalkozást, a forradalom előtt, sőt még egy jó darabig utána is maszeknek nevezték. A szó a magánszektor „összerövidítménye” volt.

Eszébe jutott, hogy mérnök ismerősei a forradalom után elhagyva az országot, Svájcba kerültek. Ott néhány év után annyi pénzt tudak megtakarítani, hogy önállósodtak és nyitottak egy tervezőirodát. Az iroda neve Masek lett, a következő alcímmel: Maschinen-Seilbahnen-Klimaanlagen. Persze az elnevezés humorát, csak magyarok fedezhették föl...

Elővette a könyvet. Levette róla a polietilén zacskót, gondosan összehajtogatta és eltette egy fiókba. A fiók tele volt már hasonló zacskókkal. Az ilyesmi mindig jó lehet valamire. Ha már tényleg túl sok lenne belőlük, lelkiismeret furdalás nélkül a szemétbe lehet dobni  egy nyalábra valót. Méghogy a műanyagok szennyezik a környezetet! Mintha ahhoz nem az ember kellene, aki elhajigálja...

Jól indult a könyv, azaz a történet. Azért vette meg, mert többen ajánlották neki, főleg fiatalabb ismerősei, munkatársai.

Aztán egyszercsak, egy durva szövegrész! Mintha a villamoson hallott beszélgetés folytatódna itt, a könyvben, abban a könyvben, amire már régen fájt a foga, hiszen annyian ajánlották! Néhány oldallal később megint... Aztán megint... Úgy tűnt neki, hogy azok a szavak valahogy mégiscsak tűrték a nyomdafestéket! A cselekményre alig tudott figyelni, egyre csak az járt az eszében, hogy ez ellen tenni kellene valamit!

Hanyatt dobta magát a díványon; csak így tudott gondolkozni. Az olvasást éppen ott hagyta abba, ahol a történetben valaki föl-alá járkál, mert valamin erőltetetten gondolkozik. Szegény! Biztosan nincs dívány a szobájában...

Van-e valami nyomós érv amellett, hogy ne trágárkodjunk? Ilyet nem talált, hiszen azok a bizonyos szavak is részei a szókincsünknek. Mégis! Ez valahogy nincs rendben! Ha bemegyek egy szépen berendezett lakásba, vigyázok, hogy sáros cipővel ne lépjek a szőnyegre még akkor sem, ha az nem méregdrága perzsa. Pedig meg lehetne tenni. A lakás tulajdonosai talán lennének olyan fennhéjázóan udvariasak, hogy meg sem említenék. Csak a hátam mögött neveznének szuperbunkónak – joggal! Egy étteremben is betartunk bizonyos viselkedési szabályokat, vagy ha nem, neveletlennek bélyegeznek minket, megintcsak joggal. A szóhasználatra ilyesmi nem vonatkozik?

Nem, ez ellen valamit tenni kell... Valamit tenni kell...

Ördögi ötlete támadt! De vajon kivitelezhető? Talán igen. A mai technika, ha nem is mindenre, de sokmindenre képes. Vadul törte a fejét, aztán hajnalfelé elaludt. Mégis a megszokott időben ébredt, csak azt furcsállotta, hogy a díványon aludt, ruhástól. Valami tettvágy fűtötte, ami szintén furcsa volt. Ilyesmit fiatalabb korában szokott érezni, de akkor se túl gyakran. Bement a laborba, de ötletéről senkinek nem szólt. Tudta, hogy amit akar, szinte megvalósíthatatlan. Ha elmondja valakinek, kétségtelenül bolondnak nézik.

Másfél évig dolgozott. Nehéz volt a munkatársai előtt eltitkolnia, hogy min dolgozik. Valójában már azt is el kellett titkolnia, hogy valamin dolgozik, ami más, mint a favédő szer, hiszen a labor a védőszeren dolgozott gőzerővel, mint jól összeszokott csapat. Ennek a csapatnak ő is tagja volt. Hiába volt ő a főnök, sőt a vállalat tulajdonosa, a többiek tőle is vártak eredményeket. Ha részéről elmaradnak az eredmények, meg kellett volna mondania, hogy egészen máson ügyködik.

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

A könyvüzlet polcait bámulta. Nem keresett semmi határozottat, csak nézegetett. Noha nagyon kevés ideje volt, néha azért engedett a könyvesboltok örök vonzalmának és be-betért némelyikbe. Az üzletben alig voltak. Nem messze tőle két férfi beszélgetett, szinte suttogva, ám olyan közel álltak, hogy nagyjából megértette miről társalognak. Az egyik azt erősítgette, hogy Vavyan Fable regényei nem számítanak irodalomnak. A másik valami olyasmit mondott, hogy ezt a véleményt azok pátyolgatják, akik soha nem olvasták el egyetlen könyvét sem.

Ekkor egy férfi rohant be az üzletbe és a pénztárnál arról panaszkodott hangosan, hogy neki hibás könyvet adtak el. És már föl is lapozott egy megjelölt oldalt, amelyen egyes sorok hézagokban bővelkedtek, mintha onnan szavak hiányoznának. Az elárusító szabadkozott, elnézést kért, és már ment is, hogy elhozza ugyanannak a könyvnek egy másik pédányát. Előfordulhat az ilyesmi; a nyomdában is emberek dolgoznak, mondta, amint visszatért a cserepéldánnyal. A vevő már-már eltette a könyvet megelégedetten, de aztán észbekapott: hátha ez is hibás! Föllapozta azt a bizonyos oldalt és tényleg, ott is üresen tátongott a kimaradt szavak helye. Most már mindketten odamentek a polchoz, amelyen a regénynek még három példánya lapult. Mindegyik hiányos volt!

A vegyész kisompolygott az üzletből és vigyorgott. Igaz, sajnálta egy kicsit, hogy nem dicsekedhet el sikeres találmányával: a trágár szavakat nem tűrő nyomdafestékkel...

Gyimóthy Gábor, Zollikerberg (Svájc), 2011. V. 20.

B.kép: Makray János festőművész alkotása