Az öreg egész éjszaka nem aludt, szorította szívét a bánat. Hónapok óta érzi, valami nincs rendben, nem a régi. Gyorsan kifárad. Amíg ki tudott járni a földre, hamarabb eltelt a nap. Holland szomszédja van, már beszélgetni sem tud kivel. Találkozásaikkor a férfi meglengeti panama kalapját, feléje dobott egy "Helló"-t, s folytatta az útját.
 A föld szeretetét örökségül kapta az ősöktől. Édesapja is szívesen munkálkodott az alig pár holdjukon, de róla nem sok emléke maradt. Elsodorta a háború vihara. Édesanyja egész életében haza várta. A Gulágról soha nem tért vissza, bedarálta a történelem. Örökké szomorú édesanyját is fiatalon kellett temetnie. Azt beszélték akkortájt, hogy a bánat vitte sírba. Így aztán fiatalon, de jól nősült, dolgos lányt választott. Olyat, aki a földön is megállja a helyét. Ketten jól elboldogultak.
Pár éve Katóka előrement. Keservesen telnek a hetek, hónapok, évek mióta gyedül élt. Mostanság gyakori vendég nála az emlék, képekkel, és beszédfoszlányokkal megpakolva érkezik.
Két éve trombózissal feküdt pár hónapot, szomorúan latolgatta, hiába volt a földnek jó gazdája, hamarosan megválnak egymástól. Lánya a megyeszékhelyen dolgozik, és él a családjával. Rendes asszony, hívta is mindig, költözzön hozzájuk. Nem ment, nem tudná megszokni a panelrengeteget, hiába folyik ott meleg víz a csapból, csendhez van ő szokva. Drága jó párjával mindent megbeszéltek, bármilyen nehéz is volt az élet, együtt kisebb volt annak a súlya. A fillért is megbecsülték, hogy forintot fialjon. Soha nem éheztek, megtermett minden, a majorságban is volt mindig egy kis hangzavar, amiből aztán ebéd kerekedhetett. Felsége türelmes,  jó asszony volt, bölcsen gondolkodott. Nem volt iskolázott, de a falusi könyvtárból mindent könyvet kiolvasott. Amikor csontsoványra emésztette a betegsége, akkor is mosolygós arccal és csillogó szemmel szólt hozzá. Szerette hallgatni, asszonyát. A hazavezetés angyala így ölelhette át egy átbeszélgetett délután után, a kora esti szürkületben. Amilyen csendben élt, úgy is távozott. Temetés után az öreg itt maradt a kicsinyke földdel, a vasárnapi misével, és a lányánál töltött ünnepnapokkal. Nagy csönd fészkelte be magát a faluvégi házba, de annál is nagyobb bánat a rakoncátlankodó szívébe. Minden nap főzött magának, úgy ahogy megígérte. Nem olyan ember ő, aki az ígéretét nem tartja be, megszegi. Igaz, néha a harmadik napi rántott levesnél fel-feltekingetett az égre, nem lát-e egy figyelmeztető jelet, de Katóka türelmesnek bizonyult. Ahogy fogyott az ereje, úgy fogyott a majorság. A levágott haszonállatokat nem pótolta. Kiskacsát nem vehetett, mert a Bodri elhordta volna. Sokat gondolkodott, vajon milyen egyezség jöhetett létre az asszonya és kutyájuk között a boldog időben, hogy kispelyhesek mind megmaradtak. A temetés után Bodri napokig nem evett, csak ült a konyhában, néha nyüszített egyet és végtelen fájdalommal a szemében a semmibe tekintett. Lassan lettek ők elválaszthatatlanok. Egyszer csak elkezdett dörgölőzni elfogadva falkavezérnek. Szegény eb is szomorú, átérzi gazdája búját, baját, amiből akad bőven.
Sokat gondolkodik, azon, jót tett-e, hogy lányára hallgatott. Nehezen művelte már a földet, segítségre nem tellett, a vő meg városi gyerek, rá nem számíthatott. Panaszára ajánlotta a lánya, adja az államnak, kap érte életjáradékot, ami megkönnyíti öreg napjait. Hallani sem akart róla, de belátta, valamit tenni, kell. A környéken már a harmadik gazda tette ugyanezt.
A falu kihalófélben, a miséken is fogynak az emberek, csak a gyászmisék száma szaporodik. Az iskolát öt éve bezárták, az óvodát régebben, aztán jött kisposta, majd a síneke. Húsz éve három bolt kínálta az kenyeret, és három kocsma a bort, és a pálinkát.  Ma már a városi nagy áruházláncokban vásárolnak az emberek, egy kis bolt maradt csupán, és egy kocsma. Nincs már gyerekzsivaj, esténként a kocsmából hazamenők elnyújtott kurjantása hallatszik néha, vagy tagolt nótája veri fel a halotti csendet. Régen másképp volt. Az utcákat a gyerekek hangos kacagása,  a labdák pattogása töltötte be. Szombatonkénti bálok, színjátszó köri előadások, és a vasárnap délutáni futballmérkőzések tették színesé a falu életét. Lassan elfogyott minden, mint az ereje. Teltek a hónapok mire megérkezett az ajánlat. A három hold 26 korona, havi tízen öt ezret kóstál havonta. Nem sok pénz, de ha összerakja fogat tud rajta csináltatni. Amúgy meg, úgy sem telne rá. Nem tudja, az Úr mennyi időt szánt még neki, legyen foga, ha kórházba kerül, ne lássák, hogy még erre sem tellett. Kiürült a sifonérben gyűjtögetett forint a temetésre.  Lányához még sem fordulhat, a büszkesége sem engedné, no, meg aztán mindketten keveset keresnek, a hitel, a gyerekek taníttatása után nekik sem sok marad.
Asszonyának tölgyfakoporsót rendelt, mindig azon siránkozott szegény, nem a haláltól fél, hanem a rádobott földtől, hogy összenyomja! Ezért választotta a legdrágábbat, a legerősebbet. A tölgyfa tartja magát, nem roppant meg. A beültetett árvácskák is helyükön maradtak.
Rá is kérdezett párszor...
- Ugye mama jól választottam?
Nehezen dolgozta fel az elválást, ma is nagyon hiányzik. Sóvárogva várja a viszontlátást, mert ott örökre együtt maradhatnak. Összegyűjtötte a hamvasztásra valót, nem lesz koporsós temetése, az nagyon drága. Majd leásnak úgy félméternyit, és beleteszik a földbe az urnát. De mi lesz ezután? Ki ültet oda virágot? Hogy ez eddig nem jutott eszébe - dorgálta meg magát!
 Drága a busz a városból, nem tudnak eljárni. Zsákfaluban nincs átmenő forgalom, azért erre ritkán járnak. A csudába, nem fog kell ide, hanem fedett nyughely.
 Ha mindenszentekkor tesznek rá egy művirág koszorút, ellesz az egy évig, csak a színe fakul meg. Erre költi majd a földért kapott életjáradékot.
Harangoztak. Ránézett az öreg kakukkosra, jár még, csak néha késik. Lassan felállt, elindult az istállóba. Régen nincs ott  jószág. Felnyitotta a katonaláda tetejét, kivette nagyapja kék munkakötényét, belelépett annak bőrpapucsába, cipőjét a jászol mellett hagyta, és elindult a kert végénél kezdődő szalagparcellához. Lehajolt, belemarkolt a zsíros feketeföldbe, arcához emelte, beleszippantott egy nagyot. Érezte a földéltető szagát, könnyeivel megöntözte, majd szorosan markolva a földet sarkon fordult.
Tudta, nem tehet mást, körülötte elfogyott az élet, a lehetőség. Meg kellett tennie, és a fedett sír reménye meghozta a választ döntésének helyességére. Nem teszi vissza a kötényt és papucsot. Ez jár annak, aki a ház körül tesz-vesz, mert más dolga már úgy nem akad.

Kép: Boris fotó