2014.04.18. 21:19, Pásztori Tibor Endre
KÖZÖS TÖBBSZÖRÖS
Legkisebb közös többszörös – megérteni azoknak a dolgoknak a működését , amelyek már életünk részét képezik: a számtanban is, két vagy több szám legkisebb közös többszöröse az a legkisebb pozitív egész szám, mely az adott számok – 55 év mindegyikének osztója?
Legkomolyabb, legünnepélyesebb felvetett kérdés a vagy-vagy, választásra hív fel ma is, - ennyi idő eltelte után. Lásd, én adok ma előtökbe áldást és átkot! Az áldást, ha engedelmeskedtek az Úrnak... az átkot pedig, ha nem engedelmeskedtek. (V.Móz.11:26-28.) A választással az egész sorsunk felett való döntést a mi tulajdon kezünkbe tetszi le az Úr. Egy komoly órának szent elhatározása, ha engedelmesen tesszük bele kezünket az Úr kezébe: s megindulunk azon az úton, melyen talán sok csetléssel-botlással fogunk találkozni, de amelynek vége és célja mégis bizonyos. Viszont egy órának ellenszegülése, az Úr egy hívásának visszautasítása, olyan úton indíthat meg bennünket, amely gyorsabban vezet a szörnyű veszedelembe, a már megtapasztalt nemzetpusztulásba.
Úgy teszi, - jól vigyázz! – az uniós képviselő választást is előnkbe az Úr, mint a Húsvét alkalmát, hogy válaszd az élet- az áldás- hozókat. Húsvét jön, s a ma zűrzavara helyébe, reménységnek kell érkeznie. Mert csak egy kis figyelmetlenség és mindjárt újabb bajok, nagy bajok következhetnek.
Úgy tudom, hogy a Duna eredeténél, Donau-Eschingennél van a vízválasztó a Duna és Rajna folyamok közt. Van ott egy kis ház, amelynek egyik fele nyugatra, a másik keletre néz. Mikor az eső esik, a tető éles gerincére eső cseppek szétválnak, az egyik csepp a tető nyugati, a másik a keleti oldalán fut le. Ez a kis különbség az egy felhőből lehullott szomszédos vízcseppeket örökre elválasztja. Az a vízcsepp, amelyik a keleti oldalon futott le, a Dunába kerül és sok száz kilométeres vándorlás után a Feketetengerben végzi a maga pályafutását, a nyugati oldalon lefutó csepp a Rajna vízrendszerébe jut és siet feltartóztathatatlanul az Északi-tenger felé!
Csak elmarad törpe múltunk - emlékezés ötvenhatra (Jegyzet) - írásomban abból indultam ki, hogy mindig szentül összerezzenek, mert a visszaemlékezés negatív kísérőérzéssel vegyül. Egyfelől azért, hogy mindazt, amit 2007-ben mint „nyilvánvaló voltat” idézni kívánok, miért hallhattuk el mindezt ötven esztendőn át: másfelől az élet kritikáját a késői nyilvánosság milyen ráhangoltsággal fogadja? Ez olyanforma kérdés, mintha azt kellene elvitatnunk, hogy a szürkület az éjhez vagy a nappalhoz tartozik?
Cornel Cimpianu magyar szakos egyetemista, Mezei Tibor, Pásztori Jenő (+) Márkó Imre és Pásztori Tibor Endre református teológusok a kolozsvári nagy park sétányán 1957-ben a tavaszi vizsgaidőszak egy délutáni órájában a tó felé baloldalt haladtunk. A túloldali sétányon dulakodásra lettünk figyelmesek, és ahol egy sötét öltönyös férfit láttunk elszaladni. Fehér apacsinges embert találtunk a bokrok közt. Több szúrásból vérzett. A közeli nyárikert vendéglőjébe (kioszk) vittük mielőbbi elsősegélynyújtásért. Dühösen káromkodva, kitépte magát karjainkból, ordította: Ajutor! Ajutor! (Segítség! Segítség!) Parancsolt – románul -, hogy azonnal zárják le az ajtókat, és mint tetteseket tartóztassanak le bennünket. Időközben Márkó Imre kimenekült (azóta megpihent az Úrban). Mi négyen (annyi időnk még volt) megesküdtünk egymás közt, hogy „csak négyen” voltunk. A Törvény nevében – szabályosan – letartóztattak, őrizetbe vettek, kutyákkal átvizsgáltak, rendőrségre szállítottak, és külön zárkába helyeztek. Még azon este többször kihallgattak, ütlegeltek. Napokig ott tartottak, és iszonyú bánásmódban részesültünk. A drámaibb jelenet az volt, hogy az „áldozat” maga, aki magas rangú államvédelmis tiszt, bekötözött felsőtesttel és fejjel megkérdezte négyszemközt: „De ce ai vrut sa ma omori?” (Miért akartál megölni?). Én nem tudtam válaszolni. Jelzem, mi öten voltunk: Imre szerencsénkre nem jelentkezett. De emésztődött !- az intézetben. Az akkori felállás így nézett ki: mi magyarok, az áldozat román; mi teológusok és magyartanárjelölt, az áldozat politikai tiszt. A fogdában egy magyar „milicista” azt mondta: nagyon sajnálom, fiúk, maguk nyolc éven alul nem ússzák meg. És megúsztuk! mert Cornel Campianu évfolyamtársnője jelentkezett az egyetem rektoránál, hogy látta az „irgalmas szamaritánusokat”. A teológia rektora nem mert védelmébe venni bennünket! Amikor kijöttünk a fogdából, még együtt mentünk be egyik római katolikus templomba. Ott térdepeltünk csak igazán.! Majd még jelentkeznünk kellett... Zárthelyi dolgozatokat írtunk... És ismertük a 324.sz. azonnali végrehajtó büntetőtörvény cikkelyét, a huligánok megfékezésére. Három esztendő szabadságvesztés huszonnégy óra alatt. Azóta többet nem beszéltünk a történtekről...
Isten tudja, - talán most sem kellene... De mégis legyen tanulság az ’56-os magyarországi forradalom, az 1958-as megtorlás, az idő egymásutánjára fűzött fájó emlékezés.
Mindez a fájdalmas „többszörös, és feltépetés” ott - a Bukarest Magyar Nagykövetség Rezidencián jutott eszembe, - ahol az ünnepi rendezvényen, a Vitézi Rend első alkalommal képviselhette magát.
Mert a Tavasz is feltépi a sivár gondokat!
A szöveg megállapítását végezte:
Pásztori Tibor Endre
Áldás, békesség!
Köszönöm szépen. Áldott húsvéti ünnepeket kívánok tisztelettel, és szeretettel Önnek és szeretteinek!