Minden reggel, pontban hatkor, kilépett földszinti lakásának ajtaján. Cipőjének trottőr-sarka végigkopogott a régi kerámia lapon, majd elhalkult, mire a kapuhoz ért. Így ment évtizedek óta vasárnaponként, mikor a hölgy misére indult. Levendula illatú gyapjú kosztümje makulátlan, nyúlszőr kalapja avítt és molyrágott volt, de ezt csak közelében lévők érzékelhették. Kesztyű nélkül soha nem lépett ki lakása ajtaján, sejteni lehetett gondosan ápolt kezei és körmei feszültek a lehelet finom kesztyűk védelmében. Valaha szebb napokat megélt retiküljeit finom bőrből mívesen készíthette egy ügyes kezű bőrdíszműves. Azon kevesek közé tartozott, akik abban a nehéz időkben is látogatták Isten házát.
Fiatalkorában mutatós lány lehetett, finom vonásait, egyenes tartását, kecses járását nem kezdte ki az idő vasfoga. Nyílt tekintetében azonban a világfájdalom összes csillaga felfedezhető volt. A házban senkivel nem barátkozott, pici garzonját belülről nem láthatták. Az esti villanygyújtás félhomálya azonban bepillantással ajándékozta meg a kíváncsiskodó tekintetet a zsebkendőnyi szoba falára, melyet teljes terjedelmében a galériáig könyvespolc borított, katonás sorrendben megtöltött kötetekkel.
Malvinka éveinek számát csak találgatni lehetett.
Úgy mesélte a házmesterné, hogy a négy lakásra bontott ház Malvinka szüleié volt az alagsori pékséggel együtt. Az államosítás után mindössze harminchat négyzetméteres lakrészt hagytak meg számukra, melyet egykor tágas nappalinak használt a család. Ebből a tenyérnyi területből egy garzon született. A nagy belmagasság lehetővé tette galéria kialakítását. A szülők nem sokkal élték túl a kisemmizést, hamarosan egymást követve eltávoztak egy boldogabb világba.
A gyászidőben nagynénjük költözött a belvárosi kis lakba, hogy nevelje, taníttassa az árvákat. Volt egy pianínójuk, melyet az öreg hölgy hozott magával. A gyerekek naponta azon gyakoroltak.
Zenélésük zavarta az új lakókat, jelentgették és szidták őket eleget. Pedig a parancsnok lánya is zongorázott a fal másik oldalán Malvinkáék elefántcsont billentyűs bécsi zongoráján. A törvény úgy rendelkezett, bútor, szőnyeg, képek és minden egyéb, ami értéket képviselt az új lakókat illette meg.
Amint a fiatal lány betöltötte a tízen negyedik életévét, és elvégezte az általános iskolát, a helyi kendergyárba négy órásnak jelentkezett. Tizenhat évesen már hat órás volt, mire nagykorú lett szövőnővé emelkedett a ranglétrán.
Kitűnt a gyári munkások közül alázatával, kifogástalan viselkedésével és csendes magányával. Szüleitől valamint tanítónő nagynénjétől tanulta meg az illemet. Szorgalmas, jó modorú, de bizalmatlan felnőtt vált belőle. Intelligenciájára, éles eszére visszafogott udvariasságára felfigyeltek. Volt egy idős mérnök, kinek tetszett a lány intellektusa, addig járt a (nagy-hatalmú) személyzetis nyakára, míg be nem hívták, s fel nem ajánlották, hogy tanuljon tovább esti iskolában. Malvinka játszi könnyedséggel, jelesre érettségizett. Alig kapta kézhez érettségi bizonyítványát, szülei után ment a pótmamájuk. Öccsével ketten maradtak nyomorúságos gyászukban, és fájdalmukkal, no, és a nagynéni kalapos dobozaival.
Malvinkából könyvelő lett. Életét a számok világában a gyár északra néző irodájában töltötte. Testvére megnősült, családot alapított, egy távoli városba költözött, hogy emlékét valamelyest tompítsa a családját megbélyegző helynek. Malvinka öreglányként tengette az életét. Mindössze pár embert láttak körülötte, valószínű azok a barátai lehettek. Múltak az évek, csattogtatták időkerekeiket az évtizedek. Egyre többen fogytak körülötte, amint valaki hazatért közülük, Malvinka talpig feketében öltözött megadva a barátnak a végtisztességet, illendően meggyászolta.
Különös történet keringett a házban vásárnapi ebédjéről. Valamikor régen, a szülők életében minden vasárnap rántott húst ebédeltek. Erre a házmesterné pontosan emlékezett, aki már nyolcvan felé járt. Az övéké volt a mosókonyha melletti pici lakás az udvaron, ahova minden zaj lehallatszott.
Az államosítás után csak az új lakóktól juthattak hús illatához abban az időben. Malvinkáéktól mégis minden vasárnap kihallatszott a húsklopfolás semmivel össze nem téveszthető ritmusos zaja.
Többször megkérdezték a gyerekektől, mit ebédeltek? Ők kihúzták magukat, és azt felelték: rántott húst. A kislány orcájának gödröcskéje mellett ilyenkor egy piros folt is megjelent, a házmesterné azt gondolta, biztosan kíváncsiskodása hozta zavarba a kislányt.
A klopfolások csak böjt idején pihentek.
Volt is nagy susmus... Nekik még mindig, és ugyan miből telik, honnan veszik, hogy merik, ...a burzsujoknak nem jár!
Malvinka vasárnapi ebédje soha nem változott. Amint hazatért a vasárnapi miséről nem sokkal később, tizenegy óra tájban útjára indult a klopfoló, a szeletek számát bárki játszi-könnyedséggel ismerhette, sőt a zajidőből a méretére is következtetni lehetett.
Nagydolog történt egy esős vasárnapon, Malvinka megcsúszott a frissen mosott lépcsőn és eltörött a lába. A klinikán ellátták, begipszelték a betegszállítók haza vitték. Az volt az első rántott hús nélküli vasárnap a belvárosi házban.
Másnap egyik kalapos barátnője, pár órát időzött nála, majd távozott. Attól fogva a hölgy minden nap azonos időben érkezett és távozott.
Következő vasárnap délelőtt ismét működésbe lépett a klopfoló, pedig a barátnő, nem is oly régen ételhordóval érkezett.
A házmesterné gondolt egyet, felment, becsengetett hozzá. Évtizedek óta ismerik egymást, ha keveset is, de néha beszélgettek, így gondolta most meglátogatja. Hátha segíthet a hús elkészítésében, sőt a mindenkori hússzeletek számát figyelembe véve talán neki is jut egy jó ebéd a nagy szegénységben.
Amint meghallotta a járógipsz kopogását, tudta, végre megnyílik az ajtó előtte, beléphet. Malvinka ajtót nyitott, azt hitte, barátnője hagyott ott valamit. Mikor szemben találta magát a házmesternével, arcán ismét megjelent a pici, piros foltocska, amit gyerekkorában látott rajta az asszony utoljára. Zavartan hallgatta a felajánlkozást, hárított is rögtön, köszöni, de maga is boldogul mindennel.
Igen ám, de a ház-mesternének sas szeme volt. Évtizedeken át edzette. Látott, hallott, írt és jelentett, sőt amit nem tudott, érdeklődött. Ez munkaköri kötelessége volt, rendszeresen jártak hozzájuk az urak, és kérdezgették.
Így történhetett, hogy az asztalon észrevette a húsos deszkát, mellette a klopfolót, és a deszkán összehajtott konyharuhát, amelynek segítségével évtizedeken át „készültek a rántott húsok”.
El is mesélte még aznap mindenkinek. Én is tőle hallottam, hogyan veszítette el a kalapos “burzsuj naccsága” vasárnapi ebédje nyújtotta büszkeségét, az egyetlen megmaradt örökségét abban az átkozott világban.
Attól fogva soha többé nem hallotta senki a klopfoló egyenletes ritmusát a földszinti lakásból...
Átdolgozott részlet: Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek hangja c. könyvből
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
olvasni...
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
Gizike köszönöm, hogy olvashattam újra Malvinka történetét. Szépen megírt szomorú történet.