Sötét felhők mélyén lakott az esőcsalád. Ide-oda utazgattak az égen, amerre fújta őket a szél.

Sötét felhők mélyén lakott az esőcsalád. Ide-oda utazgattak az égen, amerre fújta őket a szél. Sokszor hetekre eltűntek, és senki nem tudta, merre járnak, de olyan is előfordult, ha megérkeztek valahová, onnan nem akartak elmenni. Csodás egy életük volt, mert a magasból mindent láttak, ami a földön történt. Gyakran kiültek a felhők szélére, és onnan szemlélték az embereket.

Volt egy kicsi esőcsepp, akit minden érdekelt. Állandóan nézelődött, szüleit nyaggatta, hogy meséljenek neki a hatalmas sivatagról, ahol szinte soha sem esik az eső.

– Te gyerek, miért érdekel annyira a sivatag? Egy kicsi esőcsepp, főleg, ha gyerek, kerülje el, mert ott még mielőtt leérne a földre, elpárologna a nagy forróságtól. Jobb, ha nem kívánkozol oda. Tanuld meg, egy folyókkal, tavakkal teli vidéknél nincs kellemesebb hely nekünk, esőcseppeknek. Ha eljön az ideje, szépen lehullunk, ki ide, ki oda. Megmártózunk a folyóban vagy a tóban, és amikor már eleget lubickoltunk, a napsugarak segítségével újból a felhőkbe szállunk. Nincs is ennél jobb világ. Ám a sivatagokat elkerüljük, mert onnan nincs visszaút.

A kicsi esőcseppet nem tudták lebeszélni. Továbbra is nagyon érdekelte a sivatag, és minden vágya az volt, hogy egyszer eljusson oda.

Sokáig kellett várnia erre az utazásra, mert a Szél úrfi mindig más irányba fújta őket, de az egyik nap jött egy kóbor szellőkisasszony és a felhőt a sivatag fölé repítette.

A kicsi esőcsepp nagyon boldog volt, amikor meglátta lent, a hatalmas sivatagot. Mindenhol homok és homok. Gyönyörű látvány volt, valósággal elkápráztatta. A Nap izzott, és forró, száraz levegő áramlott felfelé, a vastag, puha felhő közé. Az esőcseppek mindnyájan azon rimánkodtak, hogy csak ne pottyanjanak le ebbe a pokoli forróságba, mert akkor odavesznek.

Kicsi testvérük addig – addig settenkedett, amíg egészen a felfő szélére került, és akkor egy óvatlan pillanatban, amikor a többiek nem figyeltek oda, leugrott. Szélsebesen zuhant lefelé. Eleinte minden nagyon csodás volt. A zuhanás a szabadság érzését sugallta neki, de egy idő után a Nap perzselő sugarai megtalálták, és mindenáron azon voltak, hogy elpusztítsák, mielőtt eléri a sivatag homokját. Iszonyatos küzdelem kezdődött a kicsi esőcsepp, és a napsugarak között. A többi esőcsepp kétségbe esve nézte a harcot. Nem akarták elveszíteni testvérüket, ezért közülük a legidősebb ezt mondta a társainak:

– Menjünk, segítsünk a kicsi testvérünknek! Ugorjunk le egyszerre mindnyájan, és öleljük át szegénykét! Talán így megmenthetjük a perzselő napsugaraktól.

A testvérek közül senki sem ellenezte a javaslatot, és habozás nélkül levetették magukat a mélységbe. Igyekezniük kellett, hogy utolérjék a kicsi esőcseppet. Igyekezetük nem volt hiábavaló, sikerült elérniük, és szorosan átölelték, hogy megvédjék a szegény testvérkéjüket.

A napsugarak, amikor látták a hatalmas víztömeget, feladták, hogy elpusztítsák a kicsi esőcseppet. Villámgyorsan elmenekültek, mert a sötét felhő már szinte egészen eltakarta az eget.

Az esőcseppek nagyot huppanva lepottyantak a sivatag kellős közepére, ahol egy tó keletkezett. Nem telt bele sok idő, a tó partján csodálatos virágok és nővények bújtak elő a homokból. Egyik szebb volt, mint a másik. Hamarosan pálmafák is megjelentek a tó körül. Megszületett az oázis, amely sok sivatagi vándor életét mentette meg, akik arra tévedtek. Az oázis híre gyorsan elterjedt a sivatagban, és a karavánok mind arrafelé vették útjukat, hogy megpihenjenek a tó partján.

Mindenki áldotta az életet adó vizet. Büszke is volt a kicsi esőcsepp, és elégedetten nézett széjjel a birodalmában.

Ha véletlenül arra tévedt egy felhő, és rajta esőcseppek utaztak, mindig lelkesen integetett, hogy ugorjanak le hozzá, mert az élet az oázisban gyönyörű.