S ha majd mélyebbre költözöm
  érzéstelen rommá omoltan,
  egy hang közelről súgja még, 
  én is az erdő katonája voltam.
                            /Áprily Lajos/

    Egy kamera pásztázott lassan, közelített imbolyogva a ravatalozóra, mintha csak az operatőr bekapcsolva felejtette volna a sebtében hóna alá kapott készüléket. Jobbra-balra dülöngélt a fehér murvával borított gyalogút, vele együtt szédelegtek, remegtek a megkésett forróságban és jöttek egyre közelebb az itt-ott már kiégett, smaragdzöld tuják, majd végezetül mindent kiszorítva a képből a fehérre mázolt, puritán módon kialakított ravatalozó.                              
    Gábor meg akarta örökíteni Marci temetését. Érezte, hogy lesz itt még valami „durranás”, mert Marcinak megvolt az a képessége, hogy még a leglehetetlenebb helyzetekben is tudott valami meglepetéssel szolgálni annak az egy-két embernek, akiket élete utolsó éveiben még el tudott viselni maga mellett. Ez utóbbi megállapítás persze fordítva is megállta a helyét. Az igazi, utolsó nagy dobásához azonban, már talán csak fél óra volt hátra, vagy az a mindössze háromszázötven, négyszáz méter, ami a ravatalozó és végső nyughelye közt volt.                                               
    Ezekben a pillanatokban még az sem lepte volna meg – bár mennyire is morbid –, ha Marci lassan feltolta volna a koporsó fedelét, éppen csak annyira, hogy kajánul vigyorgó arca láthatóvá váljék a résben, és a búcsúztatására megjelentek legnagyobb megrőkönyödésére kimászik belőle, megköszöni a jelenlévőknek, hogy ebben a rekkenő hőségben is képesek voltak kijönni miatta ide a világ végére. Majd ezek után meginvitálja a csodálkozástól még mindig kábult publikumot egy frissítőre, melyet gondos előrelátással rendelt meg a temetőszolgától. De semmi sem mozdult. Az már biztos, hogy Marci végleg elment. Gábor kikapcsolta a kamerát és a ravatalozóba lépett. A helységben félhomály volt, rengeteg gyertya, egy halom virág és néhány lézengő ember.
    Gábor nem ismerte őket, leszámítva Zsülit, aki nagy türelemről és életbölcseletről téve tanubizonyságot, viselte el Marci rigolyáit. A többiekről tudomást sem véve, Zsüli felé biccentett és egyenesen a koporsó felé vette az irányt.

Egy héttel korábban

    Most, hogy megkapta az injekciót, az őrült fájdalom egy kis időre alább hagyott. Volt idő számba venni mindent, ezért sem akart újfent az emlékeiben túrkálni. Igyekeznie kellett, tudta, hogy csak egy-két órája maradt a cselekvésre, és utána megint visszazuhan abba az állapotba, ami emberinek már egyáltalán nem nevezhető. Eligazította a fotelt, az előtte álló kis asztalkát, majd bekapcsolta a kamerát és a hozzá csatlakoztatott monitoron megszemlélte a beállított képet. Mielőtt leült volna, töltött magának egy pohár Tokajit és még arra is volt gondja, hogy a megvilágítás hangsúlyosabbá tegye a bor mély borostyánszínét. Magához vette a kamera távkapcsolóját, és hanyagul elterpeszkedett a teraszra kitett fotelban.

 

    A ravatalozó ajtajában egy monitor jelent meg, mögötte hangosan fújtatva a temetőszolga izzadtságtól fénylő arca. A készüléket a ravatal melletti fehér selyemterítővel letakart asztalkára tette és egy másik készüléket csatlakoztatott hozzá, majd diszkréten hátravonult, az órájára pillantott, és helyet foglalt a bejárat melletti székek egyikén. Néhány perc elteltével bekapcsolta a videomagnót, letérdelt a falon lógó feszület előtt, keresztet vetett és elhagyta a helységet. A monitor, még hosszú másodpercekig sötét maradt, csak a hangszóróból hallatszott valami csilingelő hang, mely olyan volt, mintha egy fémtárgyat ütögettek volna egy pohárhoz. A bennt lévők ösztönösen a hang irányába fordultak. Ekkor kivilágosodott a kép, és Marci fürkésző, kiváncsi pillantással nézett a búcsúztatására megjelentek felé, majd mintha csak meg akarná tapsolni őket, néhányszor összeütötte vértelen, kifehéredett kezeit, melyen kidudorodtak az erek.
- Legyetek üdvözölve szerény, ideiglenes hajlékomban. Remélem nincs túl nagy rendetlenség, ugyanis kimenőt kapott a szobalány és egyébként is költözés előtt állok – mondta láthatóan zavartan. Nem tudom milyen most az idő odakinn, de ha nem fulladtok meg a melegtől, hajtsátok be az ajtó szárnyait, és akkor látni is fogtok valamit. A bal oldali egy kicsit szorul, majd meg kell emelni. Na, talán most jobb a kép! Így két-három óra körül sajnos pont idetűz a nap. Ennek a felvételnek az elkészítését több dolog is motiválta. Először is, tudom, hogy számítottatok tőlem még valamire. Másodszor, az ilyen jellegű helységekben a dolgok természetrajzából adódóan mindig nagyon lassan, olykor fájdalmasan telik az idő. Ne engedjünk teret az önmarcangolásnak. Ezeket a képsorokat pár nappal azt követően készítettem, hogy személyesen is elbúcsúztunk egymástól. Már nem tudok sok újat mondani, útravalót se várjon tőlem senki, hisz’ most én vagyok az, aki távozik, és ezúttal véglegesen. Szeretném, ha tudnátok, hogy ez a rám vár hosszú menetelés a legkevésbé sem aggaszt. Ez is csak egy kaland lesz, igaz ezúttal egy másfajta világban. Talán nem lep meg benneteket, ha azt mondom, hogy már nagyon várom. Várom azért, mert megszabadít ettől az emberinek nem nevezhető élettől, a szenvedésektől, a kiszolgáltatottságtól, és nem utolsó sorban hajt a kalandvágy is. Az a kalandvágy, mely egész életemre rányalta a bélyegét. És milyen édes nyalakodás volt! Ez volt eddig a „frankó”. Az egyetlen dolog, ami igazából aggaszt, és egy kis szorongást vált ki belőlem, az a víziszonyomból fakad. Kháron, a bolond csónakos ott csápol az evezőlapátokkal, vár a szakadt ladikjával, én pedig soha nem bírtam seggem alatt a mélységet. Erről egyébként egy vicc jutott az eszembe, de nem akarom elsütni, mert talán kínos lenne számotokra, ha fülig érő szájjal, harsány röhögések és combcsapkodások közepette vonulnátok ki a helységből. Pedig ez lenne a jó, röhögve fityiszt mutatni a kaszásnak.
 

  
    Ennél az utolsó mondatnál megállította a felvételt. Pokoli szomjas volt, mintha csak duplájára dagadt volna felette a nap, de az is lehet, hogy csak a gyógyszerek szárították ki ennyire a torkát. Valósággal nehezére esett a beszéd, alig forgott a nyelve. Egy korty bort vett magához, hosszan ízlelgette mielőtt lenyelte volna. Érezte, amint a nedű szétáramlik lepusztult szervezetében. Összeszedte a gondolatait és folytatta.
 

– A háttérből gondolom, már kitaláltátok, ill. tudjátok, hol vagyok. Nem akartalak benneteket tovább terhelni, ezért megkértem a nővért, aki a „szurit” adja nap, mint nap, hogy hozzon ki ide a hegyre. Már nem bírtam a lakásban tovább. Napok óta minden ágával itt feszült, ágaskodott bennem az egész erdő. Úgy érzem, hogy az, ami most itt körülvesz, a szépen gondozott kert, a Vöröskő finommetszésű gerince, mint egy gondosan kimunkált ceruzarajz, az őszi virágok pompája, feledhetővé tesznek bármely Hollywood- i díszletet. A fodrozódó leveleken most is ugyan azok a fények villódznak, ágaik közt madarak rikoltoznak, reppenek fel élelem után kutatva. Mintha csak üzenne az erdő. És most, talán már utoljára, mint valami gyermeket kapott kiégett, magtalan ölébe a hegy, és én itt kuporgok esetlen, és mint valami hatalmas ajándékot, bontogatom az őszi ragyogást. Nem tudom, hogy gyengeségünk vállalása erényeink felmagasztalása - e – nem is ez a célom, – de be kell vallanom, hogy pokoli nehéz volt elmotyogni az imént elhangzottakat. Talán csak egy nagytotál és egy-két hosszú „svenk” adhat némi magyarázatot a fentiekre, már ha egyáltalán kell valami magyarázattal szolgálnom, hiszen ti tudjátok a legjobban, hogy ebben a környezetben olykor – olykor még a legkeményebb acél is kilágyulna. Itt, az erdő mindennél szentebb csarnokában, az óriási fák hatalmas boltívei között érezi csak igazán az ember, milyen parányiak, milyen esendőek vagyunk. Idejövet a kocsiban azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy a lélek halhatatlanná válásához közeledve még a legvadabb ateisták is papért szalajtanak? Érdemes lenne elgondolkozni rajta. Nekem erre már nincs időm, de tegyétek meg helyettem. Én az erdőnek fogok gyónni és lesz mit bevallanom, de vajon kapok e valaha is feloldozást, és ha igen, akkor kitől?  - Nem untatlak benneteket tovább üres fecsegésemmel, egyébként is csukott ajtó mellett vagytok – sorsközösséget vállalva velem – anélkül, hogy gondoltatok volna rá. Mindannyian a saját levünkben pácolódunk! Morbid egy kicsit, igaz?
 

    Ezután leállította a felvételt, visszapörgette a szalagot, újra töltött magának és figyelmesen megnézte az anyagot. A kamerát lecsatlakoztatta a monitorról, magához vette a stativot, és megindult a kapu felé. A gazzal felvert utcán felállította az állványt, rögzítette a kamerát és beállította az erdőt kettészelő patak felé, mely a lejtős utca végét is jelentette egyben. Szimbolikus ereje volt a képnek. Miután végzett a beállítással, magához vette a távkapcsolót, a kamera elé állt és elindította a felvételt.
 

- Most pedig ezekkel a képkockákkal végképp búcsúzom, szorít az idő. Rátok testálom ezt a surrogó, feszülő madárszárnyak alatt meredő hegyet, mint az utolsó menedéket. Vigyázzátok tovább – immár nélkülem – és ne feledjétek, sötétedés után mindig visszanyeri hatalmát az erdő. Lehet ebben a „sötétben” valami. Majd nemsokára kiderül. - Na, Isten veletek! – mondta befejezésül, még hamiskásan hunyorítva egyet, és mintha csak valami tréfa volna az egész, megfordult és elindult a lejtőn lefelé. Súlytalan, mára már törékeny alakját pillanatokkal később visszavonhatatlanul itta fel az erdő, és ezzel a természet örökös és megállíthatatlan körforgása számára itt véget ért. Az október színei lassan elkenődtek, és sötétbe meredt a kép. 
   

   Időközben visszatért a temetőszolga, kikapcsolta a készüléket és átengedte a teret annak a négy embernek, akik a koporsót majd a kocsihoz viszik.
   A jelenlévők még megvárták, míg Marci földi maradványait felteszik a platóra, majd az elhunyt végakaratának megfelelően megindultak a kijárat felé.                                           
   A kapu felett a rozsdaette táblán még olvasható volt a felirat: FELTÁMADUNK