Átdolgozott részlet: Wass akarattal Tárogató Hangján Antológia c. könyvől

A gyermekarcú felhő

A kórházat elhagyva, gondolatai fonalába gabalyodva lépkedett tovább a teret átívelő úton. Csendes volt az utca, a talpa alatt csikorogtak a színes kavicsok. Az öreg tölgyfa alatt megpillantott egy padot, mely pihenést kínált fáradt lábainak. Nagyot szippantott a tiszta dús levegőből, tüdejéből egész testébe szétáramlott a frissítő, éltető oxigén. A fa koronáján át áthatoló napsugár végigsimított az arcán. A táskájába kotorászott, az üdvözlőkártyát kereste. Az oldal rekeszben megbúvó kis borítékot kibontotta és olvasni kezdte, immár Isten tudja hányadszor...

„Örömmel értesítelek Benneteket, hogy megérkeztem. Nevem..., súlyom..., és magasságom..., Édesanyám és én egészségesek vagyunk…”

Magasságom…, - mosolyogta el magát, milyen sokat ígérő üzenet. Felnézett az égre, felhők suhannak tova a kék messzeségbe. A gyermekarcú felhőt kereste, melyet oly sokszor megcsodált, de a felhőcskének más dolga akadt, nem jelentkezett.

Szemét lehunyta, jól esett a lágy szellő cirógatása. Pár pillanat múlva, az emlékek mozijában találta magát, a sors vetítőjében peregni kezdtek a kockák. Nem tiltakozott, engedte, hogy visszavezessék a múltba.

Esőcseppek kopogtak az ereszen, akkor, azon az estén.

Az óra elütötte éjfélt, szívében sajgó fájdalommal, szemében könnypatakkal, fülében barátnője elcsukló hangjával érkezett el az álomkapuhoz. Egy labirintusban találta magát, hiába kereste a kifelé vezető utat, egyre beljebb és mélyebbre jutott benne. Nem emlékszik a további részletekre, azon a reggelen reggel csurom vizesen ébredt.

Hogyan segíthetne, mit tegyen? Zakatoltak fejében a kérdések, egy percnyi nyugtot sem hagytak, a tehetetlenség börtönébe zárták. Egy édesanyának még sem mondhatja, hogy „majd az idő megoldja…”

Nagyon jól tudta, az idő nem mindenható, hogyan feledtetné a boldog várakozást, a gyermeki mosolyt, az apró kezek simogatását, az iskolás évek sikereit, kudarcait, melyet együtt éltek át. Formálták a betűket, még az „l”-ből, „r”. lett. Mennyi örömben, bánatban és kalandban volt részük.
A gyermek a testében fejlődött, mikor megszületett lett belőlük „kettő”, de a lélek egy maradt, kettéhasadva, - volt a meggyőződése. Csak a köldökzsinórt vágták el, az ezüstzsinóron keresztül érezték egymás lelkének rezdülését.

A mozgékony fiú egyszer csak fáradékony lett, arcának pírját letörölte a betegség fakó sárgája, felfájása egyre gyakrabban kínozta. A laboreredmények ismeretében megszületett a diagnózis, a rettegett kór súlyos formája. Elkezdődött a kálvária. Hősiesen küzdöttek, bízva a gyógyulásban, hiszen az nem lehet, hogy közös életüket bármi szétszakítsa. A javulás parányi szikrája a remény lángját lobbantotta fel. Tisztában voltak avval, hogy ez nem a háború, csak a csata megnyerése, a harcot folytatni kell.
Derült égből villámcsapás következett, mikor megvonták a hatásos terápiát, és helyette más készítményt kapott. A katasztrófához közeledve, kérték, segítsenek, állítsák vissza a régi terápiát, legalább a reményt ne vegyék el tőlük.
Széttárt kezek, lehajtott fejek, halk szavak következtek
- Magyar betegnek, ez jár, törvényben iktatott, az egészségügyi reform erre kötelez. – közölte lehajtott fejjel a professzor.

Múltak a hónapok, kérelmek elutasítások követték egymást, fenyegető vérképek után, az immunrendszer összeomlása következett. A szülők középosztálybeli kispénzű emberek, magánklinikára, más gyógymódra nem gondolhattak, csak, amit a társadalombiztosítás támogatott. Széfek a kórterembe, gyerekek a halál árnyékába…

Az ingatlan felértékelésénél tartottak, - egyetlen vagyonukat-, a lakásukat váltották volna készpénzre, a gyermekük megmentésére, amikor a főorvos bejelentette a megváltozhatatlant. A lehetőségek tárháza kiüresedett.
Nem hitték el, hogy nincs tovább…

A fiú készült a nagy útra, szüleit erőtlen kis kezével magához vonta, és azt suttogta.

- Ne féljetek, jó helyre megyek, már találkoztam az angyalokkal, szép helyen várlak majd Benneteket.

Nem vették fel a beszélgetés fonalát, nem tudták mit mondjanak, féltek szembenézni a gyermeki őszinteséggel, a fájdalom elnémította őket.

Tovább reméltek. Imádkoztak, csak jönne már vevő, hogy el ne késsenek. Egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy mi lesz velük később, fedél nélkül.
Ellesznek valahol, mit számít az, hol hajtják álomra a fejüket, ha együtt maradhatnak.

Másnap hirtelen az anya nyugtalan lett, fel alá járkált a lakásban, pedig még egy óra sem telt el, hogy a klinikáról visszatért, megcsörrent a telefonja. Soha nem tett ilyet, késleltetett, hagyta, hogy csengjen.
Egyre hangosabbnak és vészjóslónak vélte, mikor a készüléket a füléhez emelte, már fel sem fogta a vonal túlsó végéről jött üzenetet, a szíve meghasadt, lelke darabokra tört, az ezüstzsinór elszakadt.

Gondolataiban idáig jutott, az egykori beszélgetés foszlányait összerakta, a fájdalom ismét belé hasított. Újfent látta, ahogyan az ablakszemek sírtak, eső könnyek peregtek le az üvegen.

Minden szóra, minden sorra emlékezett, amit a gyászmunkáról tanultak, mégis milyen más volt akkor, élesben. Nem tudta mi a jó megoldás, a fájdalmak enyhítésére, megbukott.

Pedig éveken át maga is tanította, hogy…

Az első fázisban a szülő süketté és vakká válik, cselekedeteit gépiesen végzi. Majd következik a teljes tanácstalanság, zavarodottság. A későbbi tudat kitisztulásával köszönt be, a valódi bánat. Könny, düh, harag és bűntudat váltja egymást ebben a fázisban. Hosszú folyamat ez, mire felcsillan a remény a gyógyulásra, tudomásul veszi a megmásíthatatlant, - akkor is, ha elfogadni, még nem tudja -, az életnek menni kell tovább.

Barátnőjének vigaszra és támaszra volt szüksége, ebben legnagyobb segítségnek a hitük bizonyult, hiszen a fiuk felkészítette őket, elmondta, az angyalokhoz költözik, ezzel tudatta, hogy a búcsú nem végleges, találkoznak majd oda fent…

Hit nélkül mi lett volna velük, nem tudni, de félő, hogy a depresszió tengerében elsüllyedtek volna el örökre.

A hívő ember vigaszt kereshet a lelki gondozójánál, barátainál, vagy a sorstársainál. A feldolgozatlan gyász komoly következményekkel járhat, ahol csak szakember segíthet, ha egyáltalán gyógyulni szeretnének…

Ezeket mérlegelve, még sem jutott eredményre, nem látta a vonalat, amelyet nem léphet át, nem erőltethette rájuk a segítségét, nem tudta melyik az a pillanat, amikor egyedül szeretnének maradni, és mikor vágynak mások társaságára.

Akkor este, abban a helyzetében is felnézett az égre, megoldást remélve, talán éppen egy felhő üzenetében. A telehold ezüstudvarában látta meg először a mosolygó, integető gyermeket, felhőruhába öltözve egy angyal kíséretében. Felismerte benne a fiút…

Az asztalhoz lépett, a gyertyatartóba elhelyezett gyertyát meggyújtotta. Az angyalnak megköszönte, hogy a hazavezetés pillanatát megosztotta vele.
Az esőcseppek tovább kopogtak az ablakon, a gyertyalángja egyre magasabbra szökött.

Későbbiekben is, a fiú sokszor jelt adott, felhő képében. Erről senkinek nem beszélt, még a gyermek szüleinek sem. A kettőjük titka lett örökre. Utoljára feltűnően sokáig integetett, mintha felhőarcára visszalopta volna magát a régi pír, orcájának gödröcskéjét is látni engedte.

Gödröcske! Villant át az agyán hirtelen! Szeméből könnypatak fakadt, de mögötte már mosolygott. Igen, a most született kishúgának piros orcáján vélte felfedezni azokat a gödröcskéket… A pici lányka a neve: Emese, súlya: 3600 gramm, magassága: 51 cm… olvasta ismét a köszöntő kártyán.

Megértette, miért várta hiába a gyermekarcú felhőt…

- Isten hozott kicsi lányka, az új élet hajnalán. Veled nem történik semmi baj, ne félj! Te mindent megkapsz, Neked minden megjár, nincsenek széfek, más világ járja.
Magyarnak születtél, s ez a Szent Hazád!
- köszöntötte hangosan a gyermeket.
Visszatette táskájába a kártyát, majd felállt a lombsátor alatt elterelő padról, és folytatta útját.