Kép: Internetről

(Az oldalon található képi anyagok nem a saját tulajdonomat képezik.A látogató védelme érdekében azonban megosztásuk, másolásuk, vagy módosításuk csak saját felelősségre javallott. )

„Mikor már nem leszünk...” - kezdték gyakran mondanivalójukat, én pedig gyermekként el sem tudtam képzelni, hogy Mamóka és Papóka nélkül is létezhet a világ...

Ők tudták, hogy sorsunk fonalát gondos kezek ügyelik, így – bár már nem voltak éppen fiatalok, amikor magukhoz vettek – Papóka akkor volt hatvan éves, Mamóka pedig héttel kevesebb, mégis megengedte neki Isten, hogy felneveljenek, megérték, hogy férjhez mentem és megszületett a kisfiam is. Papóka ment előre, amikor én huszonhat éves voltam. Mamóka hirtelen nagyon elfáradt, úgyhogy a toros káposztát én készítettem el, ő csak csendesen szomorkodott, aztán lassanként visszatért a szemébe a fény, mert ott voltunk neki mi is és a mindennapi tennivalók is.

Mire nyolcvanhat éves lett, addigra elfogyott minden, nem volt kedve élni, kórházba került és nagyon gyorsan elment, pedig tulajdonképpen nem is volt beteg, egyszerűen kihunyt a láng, elveszett az akarat, amely a mindennapok elviseléséhez szükséges. „Vedd már észre, hogy unom az egészet...” - mondta nekem a kórházi ágyán, amikor tréfálkozni próbáltam, hogy felvidítsam. Értettem én, hogy nem a suta humoromat unta, hanem az életet, ami már a terhére volt.

Hatalmas űr maradt utána, nem tudtam elfogadni, hogy „nincs többé”, ahogy a mai napig sem fogadom el, hiszen ő van, létezik egy másik világban, ahol majd találkozunk egyszer. Addig is szinte minden nap eszembe jut, szinte „beszélgetünk” amikor főzök és visszagondolok, hogy ő ezt az ételt hogyan készítette, azt a sütit milyen gyakran sütötte, és büszkélkedem, hogy már én is tudok ilyeneket sütni-főzni... Ilyenkor szinte látom gyönyörű kék szemét, ahogy elégedetten nézi konyhai sürgölődésemet, és ahogy nevet azon, amikor egy füzetbe diktálta azt a néhány receptet, amellyel fiatalasszonyként bevonultam a házasságba, s ezzel a konyhába... Jó régen volt, azóta annyi év eltelt, hogy kimondani is sok.

Mamóka – ahogy korábban Papóka is – egy aprócska urnába költözött (mert az volt a kívánságuk, hogy hamvasszák el őket), én pedig nagyon furcsán éreztem magam, amikor a falban elhelyezett kis emlékhelyre próbáltam virágot tenni. A gyertyának végképp csak a földön jutott hely. Bevallom, hogy egyre gyakrabban maradtam távol a temetőtől és inkább itthon gyújtottam gyertyát, emlékeztem rájuk. Amikor lejárt a 10 év megváltottam ismét a helyet, de a fiókok felkeresése egyre ritkább volt, aztán végképp letettem róla, maradt a szívemben őrzött hála és szeretet, ami talán több a külsőségnél.

Ma is itt vannak a gyertyák, amelyeket este meggyújtunk és emlékezni fogunk halottainkra... Még a szó is idegen: halott. Szerintem halott az, akit elfelejtenek, de amíg én élek, addig ők is élnek, mert lehet őket szeretni, nemcsak ma, Mindenszentek napján, és holnap Halottak Napján, hanem minden nap, ahogy szoktam.