Tény, hogy nem mertünk beszélni erről a helyről. Még gyermekeim sem tudtak múltamról, csak felnőtt korban.
Sietve, egy kicsit megzavarodva, pár másodpercig azt sem tudtuk, hogy mit tegyünk. Fél óra, aztán lövetek, úgy hogy pucoljanak.
Édesapám, és még egy pár ember elindultunk a fény felé, de fogalmunk sem volt hol vagyunk. A többiek hasonló képen, hogy minél messzebbre kerüljünk, ettől a "nem tudom, hol vagyok", helyiségtől. Abból indultunk ki, hogy Adonyból ide felé, kb. fél órát jött velünk a teherautó, a fény, amit láttunk, az vagy Adony, vagy Pusztaszabolcs, az előttünk lévő fény az Dunaújváros lehetett. Tán egy órás gyaloglás után, a hatos úthoz érünk, Adony magasságában. Társaságunk három főre zsugorodott, miután felismertük, hogy merre lehetünk, mindenki elindult lakhelye felé.
Már pirkadt, lassan fáradtan ballagtunk, társunk Ercsibe lakott, így utunk egybe esett. Szótlanul, kábultan ballagtunk, megállt mellettünk egy Barkasz kis teherautó, kiszól a sofőr, hova mennek, mondtam én Ráckeresztúrra, barátunk pedig Ercsibe, azt mondja a sofőr, a másik irányba is mennek a társaik, maguk is ott "voltak" Igen ott voltunk. Tudta honnan jöttünk, valószínű, hogy a másik irányba menő társaink elmondták hol voltunk.
A kereszteződésnél leugráltunk a kocsiról, a sofőr minden jót kívánt, mi pedig ketten apámmal borzalmas fáradtan elindultunk hazafelé. Még hét km, és otthon vagyunk.
Gondoljanak bele, ezek a szocializmust féltők igazából ön magukat féltették azt, hogy ha nem teljesítik feletteseik parancsát, akkor kiesnek feletteseik kegyeikből, pedig neki ennél fontosabb nem volt.
Már világosodott, mikor haza értünk, öröm, és meglepetés, húgom alig négy éves öcséim iskolások, édesanyám azt sem tudta mivel kedveskedjen, nehéz sorsot szánt neki a jó Isten, mert ők voltak az igazi áldozatok ők voltak, akik kitartottak, és szeretettel vártak. Kicsinyek voltak öcséim, de tudták, hogy valami nagydolognak a részesei. Lefeküdtünk, nem tudtam aludni, minden porcikám fájt, aztán megvetettem magamnak a helyet a földön, ott tudtam elaludni, megszoktam a kemény deszka ágyat, nehéz volt a puha ágyat megszokni.
Másnap nyolc órára jelentkeznem kellet az Ercsi rendőrségen. A pofozkodó rendőr már nem volt ott. Egy másik rendőr fogadott bennünket, pofon nem volt, ám udvariasság nyomai sem. Keményen közölte velünk, hogy bizonytalan ideig házi őrizetbe leszünk, ezt minden nap ellenőrizzük, közölte, hogy mi keményen bánunk a nép ellenségeivel, meg kell tanulni velünk nem, lehet kukoricázni. Házukat nem hagyhatják el, csak a kapuig mehetnek, embereket nem fogadhatnak, még rokonokat sem, az ajtót nem zárhatják be, még éjjel sem, a hálószobát sem, bármikor bármely órában ott leszünk, és minden lépéseiket figyeljük. Egy papírt aláírattak, és elengedtek.

*

Nem volt valami fényes kilátásunk, csak a barátaink, és a jó emberek segítségére számíthattunk. Öten voltunk testvérek, dolgozni nem mehettem, édesapám cipész mester, ám mivel hozzánk senki nem jöhetett, így ez a pénzforrás is elesett. Kérvény kérvényt ért, mindig elutasítottak, míg egyszer jött egy papír, hogy rendőrségi felügyelet alá helyeznek, mert még mindig veszélyesek vagyunk a népi őrületüknek.
Ez annyiban változott, hogy már csak a falut nem hagyhattuk el, társaságba nem mehettünk. Apám lassan dolgozhatott, és egy kis pénzhez juthattunk. Én továbbra sem hagyhattam el a falut, az ajtókat nem zárhattuk be, és így bármikor, még éjjel is ellenőriztek, ezt meg is tették, általában mindig éjjel jött két ercsii rendőr és nagy dirrel, dúrral ellenőrizték itthon vagyunk e.
Hogy kis gyerekek is vannak, ez őket nem zavartak, mindig volt valami durva megjegyzésük. Később engedélyt kaptam, hogy Ercsibe, az állomásra elmehessek szenet lapátolni, hogy hozzá járulhassak apám igen gyér keresetéhez. Rettenetes munka volt, délre már brikettet köptem, munkatársaim nagyon rendesek voltak, hagyták, hogy sokkal többet pihenhessek, mint ők. Az állomásfőnök nagyon kedves igaz Magyar volt, ő egy alkalommal behívott az irodájába, és azt kérdezte, volna e kedvem a GV műhelyében segíteni az ott dolgozó szakembereknek. GV azt jelentette, hogy Gazdasági Vasutak. Már hogyne lenne, itt a kis vagonokat, amivel a cukorrépát szállították, kellett karban tartani, ez nagyon jó volt, sok jó, és kedves barátot szereztem. Ma is szívesen emlékezem rájuk.
Ez az egész megtorlás, és az azt követő időszak hatalmas bélyeget ütött ránk, mindig csak ellenforradalmárok voltunk, másod, vagy harmadosztályú emberek. Később mikor a ref. is megszűnt,
Budapestre mentem dolgozni, a Beszkárt hoz, de, mivel már említettem, a rám vigyázó katona, vagy ávós, fene tudja mi a titulus, lett a falu tanácselnöke, így nap, mint nap minden lépésemet tudta. Hamar ment a jelentés rólam a főnökömhöz, aztán kirúgtak. Sokszor, munkahelyről, iskolából, sehol sem dolgozhattam sokáig, minden hol utolértek, ezt hívtam a SÖTÉT ERŐK-nek, ez könyvem címe is, amit senki ki nem adott, a fiókomban lapul, és barátaimnál a húsz huszonöt kötet, amit egy barátom segítségével készítettünk.
Ne gondolja senki, hogy sokat változott a helyzet, még ma is sokaknak ellenforradalmár vagyok, vagyunk. A Fidesz kormány az első, aki komolyan veszi ötvenhat értékét. Huszonhárom év mulasztását nem lehet máról hónapra elrendezni, de valami elindult. Gondoljunk Biszku elvtársra, tán most komolyan veszik gyilkos múltját, hazaárulását, bár a nagytakarítás elmaradása ebbe is beleszólhat. Még egyszer elnézést kérek, hogy saját történetemmel próbáltam igazolni azt, ami történt, 1956-ban és a megtorlás utána. Azt akartam érzékeltetni, hogy a kommunizmus utód pártjai, a mai ellenzék sem különb, egy tőről fakadnak. Példa a kampány előtti kampányuk a csalásuk, a hamisításaik a mások lejáratása. Vigyázz hova teszed az X- et egy életre tönkre teheted a saját, és mások életét, ha nem figyelsz, ha nem gondolod át, hogy mit tettek ezzel az országgal, hosszú-hosszú éveken át.

*