Egy hortobágyi kényszermunkatáborról, Takács János és sorstársai visszaemlékezései alapján

ISBN 978-963-9782-32-7

Kiadó: Czupi Kiadó

Nagykanizsa 2013

A borítón homályos fotó látható a sivár alföldi tájról, hátoldalán pedig a szerzőről, aki fiatal emberként áll egy viskó előtt. Sokat mondó képek, de még inkább sokat jelentenek azok a sorok, amelyek fellebbentik a fátylat az 1950 körüli időről, amikor a Dunántúlról családokat deportáltak a Hortobágyra, ahol évekig kényszermunkát kellett végezniük embertelen körülmények között.

Mi volt a „bűnük”? Természetesen semmi, csupán az un. Felszabadulás után a hatalomba került „éhes proletárok” valamelyikének megtetszett az a takaros porta, amelyikben éltek, és a vágyott otthon megszerzése nagyon egyszerű volt: kuláknak kiáltották ki a rendezett életet élő családot, beindult a gépezet, és máris beülhetett a készbe a „jó elvtárs” és familiája.

Az otthonukból kiebrudalt családok kálváriája elkezdődött, hiszen nyomorúságos körülmények közé jutottak, szennyes, omladozó istállókat kellett valamennyire lakhatóvá tenniük, ahol összezsúfolva, örökké éhesen tengették napjaikat, dolgoztak látástól vakulásig, miközben őreik brutalitását is kénytelenek voltak elviselni. Mi adott erőt számukra mindehhez? Bizonyára a hit, és a családok összetartó szeretete, időnként egy-egy emberséges „szabad” helybéli jósága.

A kitelepítettek otthonát ezalatt tsz-irodaként, vagy egyéb célokra használták, lelakták, tönkre tették, úgy, hogy évek múlva, amikor visszatérhettek oda, már nem ugyanazt a rendezett házat találták, mint amelyiket el kellett hagyniuk. Jogos a kérdés, hogy kaptak-e, kapnak-e kárpótlást az elszenvedett sérelmekért, vagyonvesztésért?

Ameddig a POFOSZ rendezvényén a parlamentben jelen lehet az egykori rendőr, aki a hortobágyi kitelepítetteket gyötörte, addig kétséges, hogy igazságot szolgáltatnak ezeknek a megkínzott embereknek, akik közül ma már csak kevesen vannak köztünk. Egyikük éppen a kötet szerzője: Takács János, aki úgy gondolta, le kell írni a történteket, nehogy feledésbe menjen ez a példátlan aljasság és gonoszság, amellyel magyar emberek fordultak nemzettestvéreik ellen. Miért? Kapzsiságból?Lehet. Ahogy a nincstelen mindenkor irigyli azt, aki viszi valamire, de nem a munkát irigyli a tehetősebbtől, csak a javakat. A lumpen figurák tehát munka nélkül jutottak értékekhez, ültek bele a készbe, feküdtek bele a kitelepítettek ágyába, használták holmijaikat. Milyen érzés lehetett így „gyarapodni”? Talán soha nem tudjuk meg, mert a nyerészkedők nem fogják leírni, hogy mit műveltek, miért és milyen hangulatban…

Leírták viszont a kitelepítettek, akik közül jó néhányan személyes emlékeiket idézik fel, megismerhetjük szomorú történetüket, mindezt nevüket vállalva adják közzé. Igen, ezeknek az embereknek a gerince ma is egyenes, nem tudta megtörni semmi sem. Azoknak a nevét, akik ellenük elkövették ezt az istentelenséget, talán soha nem fogjuk megismerni, pedig lehet, hogy ma is köztünk vannak vagy ők maguk, vagy a leszármazottaik. Ezek milyen példát adtak át fiaiknak, leányaiknak? Hogy tanították becsületre gyermekeiket? Fölösleges kérdés, bizonyára sehogy.

Mindenkinek el kell olvasni ezt a könyvet és minél több embernek kell beszélni mindarról, amit Takács János leírt, nehogy feledésbe menjen az a bűn, amit Kócspusztán elkövettek magyar családokkal szemben állítólag magyarok.