Hitvallás

Édesapám ismét talált munkát, s mivel puhult kicsit a diktatúra, a hatalom megengedte hivatalosan is, hogy dolgozzon. Ez azt jelentette, hogy törölték a félelmetes B listáról.

Nagy előrelépés volt az életünkben: volt biztos fedél a fejünk felett, munkája édesapámnak, háztáji földet kaptunk, illetményt, ami azt jelentette, hogy évente két alkalommal lisztet, korpát, és búzát kapott juttatásként édesapám. A liszt biztosította a kenyeret,- igen finom kenyereket sütött édesanyám,- a búza, és korpa pedig majorság tartását tette lehetővé. Kapott még édesapám a négy gyermek után 1200 négyszögöl törökbúzát, amit mi gyerekek kapáltunk, saraboltunk, igaz, sokszor morogva, mert a gyermek csak ilyen, de amikor az első hízót levágtuk, ami ezen a törökbúzán kerekedett ki, bizony, egyikünk sem panaszkodott. Jutott ebből a törökbúzából eladásra is, amiből lett új ruha, és meleg lábbelink.

 Az iskolába szívesen jártam, nagyon szerettem tanulni. A legfőbb oka igazából az volt, hogy könyvtártag lehettem, s az olvasás számomra mindig is a legkedvesebb szórakozás volt. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, válogatás nélkül. Nagyobb jutalom nem  létezett, számomra, ha édesanyám kijelentette: ha ezt, vagy azt befejezted, olvashatsz! Égett a kezem alatt a munka, s a könyvet, ha kezembe fogtam, megszűnt a világ körülöttem.

Kis tanyaközpont volt ez a hely, még mozija sem volt. A háború után erre a tanyára telepítették az átnevelésre ítélt kisebb fajsúlyú bűnözőket, prostituáltakat, de az Állami Gazdaság fejlődésével felhígult a lakosok összetétele, amikor mi ideköltöztünk, a régi lakókból már csak egy-kettő volt itt található. Kihaltak, elköltöztek.

 Temetője volt, de temploma nem.

 A szomszéd faluból havonta két vasárnap délután kijött Katona József Nagytiszteletű úr bibliaórát tartani az itt lakó öt református családnak, hogy ne maradjunk ige nélkül. Ez a bibliaóra a mi konyhánkban zajlott, nagyon bensőséges hangulatban.

 Felső tagozatos lettem, ötödik osztályos, s igen nagy várakozással tekintettem az előttem lévő iskolaévre. Egyik nap az iskola igazgatójával volt óránk. Fölszólított, kihívott maga elé, és a következő kérdést tette fel: milyen államellenes összeesküvés zajlik nálunk, meséljek róla!

 Hát, én meséltem, boldogan, örömmel, hogy nem szervezkedésnek hívják, hanem bibliaórának, imádkozunk, zsoltárokat éneklünk, beszélgetünk Istenről, s ha vége a bibliaórának elénekeljük mind a két Himnuszt, a Magyar, és Székely himnuszt, s azzal megy ki-ki a maga dolgára.

 Ahogy befejeztem a mondanivalómat, akkora pofont adott, hogy lefordultam a katedráról. Az osztály dermedt csendben hallgatott. Odalépett hozzám, felrántott a földről, majd a helyemre zavart, azzal a feladattal, hogy írjam le százszor: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog.

 A helyemre mentem, Égett az arcom, nem értettem, miért ütött meg?  Engem arcul sohasem vertek, sem szüleim, sem nagyszüleim. Az tilos dolog volt!  Azt vallották felmenőim, hogy Isten saját képmására teremtette az embert, s ha az embert arcul ütöd, az Istent ütöd arcul.

 Emlékszem, hosszú percekig ültem, s aztán a kezembe vettem a pennámat, és nekifogtam a  

 büntetési feladat elvégzésének. A második óra vége felé fejeztem be. Kivittem a tanári asztalhoz. Letettem az igazgató elé, felemelt fejjel a szemébe néztem, és síri csöndben elhagytam az osztálytermet.

 A papíron százszor leírva az állt, hogy Isten él, Isten élt, Isten élni fog.

Elmentem édesapám munkahelyére, és elmeséltem neki, mi történt. Édesapám szó nélkül végighallgatott, letette a szerszámot a kezéből, s elindult az iskola felé.

 A többit hallomásból tudom. Bement az iskolába, s megkérdezte: Hol az a gané, aki megütötte a lánykámat? Majd felkapta az igazgatót, s a becsukott ablakon keresztül kihajította az udvarra.

 Soha többet senki sem kérdőjelezte meg, míg itt laktunk, hogy a vallásunkat jogunk van-e gyakorolni.