Gyakran mondogatja férjem, hogy ha létezne lélekvándorlás és választhatna az ember, hogy hová szeretne kerülni a következő életében, ő nálunk lenne cica vagy kutya…

Ricsi különösen ért ahhoz, hogy kivegye a részét minden jóból. Télen ő az, akinek a legkényelmesebb fotel szolgálja a puha, meleg pihenőhelyet, átmeneti időben, amikor már langyos napocska melengeti a földet, Ricsi akár egy ablakpárna, elhelyezkedik a két ablak között és ott gyűjti magába a D-vitamint. Amikor a teraszon már kellemes az idő, őkelme elkezdi a nyári wellnesst, beül a nyugágyba vagy a karosszékbe és órákon át ott nyaralgat. Időnként megcibálja a kihelyezett virágokat, növényeket, ám ha rászólok, sértődötten visszanyávog, mintha azt mondaná, hogy neki bizony joga van „kertészkedni” is.

Megleptem a cicákat egy jópofa macskafűvel, ami tényleg kihajtott, és lelkesen fogyasztották is, ami persze nem kis szemeteléssel járt együtt.

Szerettük volna magunkkal vinni a cicákat a telekre, de Ricsi olyan keményen ellenállt a kosárkába helyezésnek, hogy letettünk az akcióról, inkább minden harmadik napon hazajött valamelyikünk, hogy a cicákat etetgesse, dédelgesse…

Egy ilyen alkalommal Ricsi egyedül fogadott, Marcipánt sehol nem találtam. Ricsi folyamatosan magyarázott valamiféle cicanyelven, de sajnos nem értettem. Délután a kert felől meghallottam Marcipán nyávogását, majd megláttam őt magát is. Rohantam érte, de csak hosszas huzavona után tudtam megfogni, mert megsértődött a méltatlan helyzet miatt. Jól meg is karmolt, amikor végre felemeltem. Kiderült, hogy három napig „hajléktalan” volt szegény Marcipán, mivel férjem előző látogatása alkalmával elbújhatott a teraszon és kizárta őt a lakásból.

Ricsivel ilyesmi soha nem fordulhat elő, mert ő bizony a sarkunkban van, hogyha hazalátogatunk a telekről…

Valamikor régen egyszer lepottyant a teraszról, de olyan éktelen miákolásba kezdett, hogy anyám máris rohant érte és felhozta őt. Azóta Ricsi nagyon vigyáz, nehogy megismétlődjön a dolog.

Mindkét cicánk tizennégy éves már, de még nagyon jól emlékszem, milyen picurkák voltak, amikor a Rex alapítványtól elhoztuk őket.

Ricsike olyan nyápic volt, hogy az állatorvos is szomorúan vizsgálgatta, mert nehezen talált olyan helyet, ahová beadhatta volna a vitamin injekciót. Ráadásul ez a pici cica már egy tüdőgyulladás után került hozzánk, és folyamatosan szortyogott az orrocskája. Erre az állatorvosnak sem volt semmiféle ötlete, nekem kellett kitalálni a megoldást. Kamillás gőzt készítettem, a cicát pedig belecsavartam egy törölközőbe és bebújtam vele a gőzbe. Nyávogott mint a kétségbeesett kiscica – hiszen az is volt – de néhány alkalom után elmúlt a szortyogás…

Mindez nagyon régen történt, azóta Ricsi egészséges és öntudatos cica lett, akit bárki szeretne ölbe venni, ő nem viseli el, de az én ölembe bemászik, akár akarom, akár nem.

Ilyenkor Bonifác is megjelenik, mert ő is szeret ölbe bújni, de legalábbis elzavarni az ölbe-cicát…

Amikor olyasmit hallok valakitől, hogy azért nincs se kutyája, se macskája, mert azokkal csak a baj van, én csak mosolygok, hiszen tudom, hogy időt, energiát és pénzt áldoz az ember a kis társállatokra, de annyi kedvességet, szeretetet adnak ők is, amit talán sehol nem kaphatnánk, ha ők nem volnának.

Nyugdíjasok vagyunk, már az unokák is nagyok, ráadásul messze is laknak, tehát a mindennapi szeretetet a cicusok és a kiskutya adják nekünk.

Közülük talán a legérdekesebb lény Ricsi, az életművész cica…

Egyetlen dolog van, amit nem tud önállóan megoldani, a kilincset lenyomni, hogy bemenjen valamelyik szobába. Ekkor azonban bevált szokása, hogy éktelen nyávogásba kezd, és egészen addig nem hagyja abba, amíg valamelyikünk nem rohan kinyitni részére az ajtót.

Mi pedig nyitogatjuk az ajtót, szolgáljuk a három apró állatkát, és örülünk, hogy velünk élnek. Tudjuk, hogy a kutya embernek képzeli magát, a cica pedig egyenesen Istennek, de legalábbis főnöknek felettünk. Talán valóban így van…