Azt mondják, minden életkornak megvan a maga szépsége, és ez többnyire igaz is. A gyermekkor gondtalan vidámsága mindvégig elkísér minket és mosolyogva emlékezünk rá.

 Az egykori csínyek, a játékok, a pajtások, a "világ" felfedezése, a régi olvasmányok, kalandok, gyerekes tervek ma már kedves emlékek, de jó visszagondolni rájuk. Még jól emlékszem, ahogy Klári barátnőmmel azt "terveztük" hogy mosóteknőben fogunk hajózni, mégpedig indulunk a Rákos patakon, aztán a Dunán, majd egyenesen a tengerig utazunk...A dolog ott hiúsult meg, hogy már mosóteknőt sem tudtunk szerezni, mert nekünk nem volt, Kláriéktól meg nem lehetett kihozni, mert az anyukája mindig otthon volt, és megkérdezte volna, hogy hová cipeljük azt a teknőt...

A következő időszak a kamaszkor, amikor valami bizsergető csoda kerített hatalmába mindnyájunkat, és kacagtunk, sírtunk, rohantunk a felnőttkor felé, de addig még rengeteg öröm és bánat tette felejthetetlenné ezt a kort. Félénk puszik, később csókok, símogatások, fogadkozások és csalódások emlékei maradtak meg ezekből az időkből. Korcsolyapályán, tánciskolában próbáltunk a leggyorsabbak, legügyesebbek lenni, hogy valamiért észre vegyen minket "ő"... Ha a sapkámat lerántotta egy fiú a jégpályán, máris hevesebben vert a szívem, hiszen "tetszem neki"... Cserébe egy ügyes vállmozdulattal (amit a hokisoktól lestem el) én fellöktem a kiválasztott nagy "ő" jelöltet, méghozzá olyan sikeresen, hogy hatalmas eséssel törölte fel a koripályát... Ahogy feltápászkodott, jött méltatlankodni, és komolyan dühös volt, amin az én legbájosabb mosolyom sem javíthatott... Másnap a suliban is haragudott, de azért leírta rólam a német leckét... A szerelem persze soha nem teljesedett be, még egy pusziig sem jutottunk el... A tánciskolában, majd a táncklubban szinte csupa lúdtalpas partner jutott nekem. Egy normálisabb is előkerült, de hamar kiderült, hogy egy osztálytársnőmhöz tartozik, így aztán ebből sem lett semmi. Ahogy telt-múlt az idő azért megtaláltam a számomra rendelt első szerelmet is, sőt ahogy betöltöttem a tizennyolcadik évemet férjhez is mentem, hogy én legyek az első a barátnőim közül, aki férjhez megy.

Kedves és nagyon fiatal srác volt az első férjem, aki végigszenvedte "főzési tudományom" kialakulását. Egy jegyzetfüzetbe leírt ételsorral vágtam neki a konyhának, így aztán meglehetősen szűk volt az a választék, amit el tudtam készíteni. Spenót, paprikás krumpli, rakott krumpli, rántott hús, zöldségleves, húsleves, gulyásleves... Kb. ennyi volt a választék, de hamarosan a főzelékek "királynője" lettem, mert megszületett a fiam, aki a tejbegríz-korszak után azonnal főzelékimádó lett. A finomfőzelék volt a kedvence, így heti egy alkalommal biztos, hogy ezt ettük mindhárman. Természetesen egyre többféle ételt tudtam már elkészíteni, hála az anyósomnak és a szakácskönyveknek.
Csodálatos anyósom volt, akivel tényleg szerettük egymást. Négy fia volt, így szinte örült, hogy most van egy lánya is. Kertes házban laktunk én pedig nagyon szerettem volna kutyát. Nehezen állt kötélnek, sőt fel is hívta Mamát, hogy mit csináljon, mert bőgök, hogy kutyát szeretnék. Mama mondta, hogy akkor bizony nem fogom abbahagyni, amíg nem lesz kutyám... Ekkor kaptam meg Csuit, egy négy hónapos német juhász kislányt. Azonnal a szívembe zártam, és elkezdtük kutyaiskolába hordani, hogy fegyelmezett kutyuska legyen belőle. Fantasztikusan jó fej volt, figyelte a lábunkat a séta közben, hogy pontosan láb mellett haladjon. Szófogadó, kedves kutya volt, aki a családtagokat imádta, de az idegenekkel barátságtalanul bánt. Ha vendég jött hozzánk, akkor vagy megkötöttük a kertben, vagy bezártuk a pincébe, mert nem bántotta ugyan, de folyamatosan morgott és mutogatta a fogait, ettől pedig a legelszántabb vendég is ideges lett. Anyámat különösen utálta, még a hátán a szőr is felborzolódott, ha Anyám érkezett hozzánk. Igaz, hogy a rikácsoló hang, a folyamatos kritizálás senkinek nem tetszik, ráadásul a kutyák füle nagyon érzékeny...

Felnőtt korom válás, társkeresés, újabb válás körforgásában telt, voltak benne jó és nagyon rossz időszakok. A nagyon jó megint egy kutya, Linda, aki szintén német juhász hölgy volt, külsőre is és természetre is hasonlított Csuihoz. Kertes házban laktunk, ahol az ágyások között az úton illett járni, erre megtanítottam Lindát is, aki szépen betartotta ezt, kivéve, ha macskát látott, mert olyankor ment árkon-bokron üldözni az "ős-ellenséget"...
Újabb válás, és Lindát ott kellett hagynom, mert nehezen szokta volna meg a városi lakást. Kutya nélkül is lehet élni, de azért kutyával mégiscsak más, így aztán elmentem az Illatos úti menhelyre és örökbe fogadtam egy tacsit, Fánit, aki tíz évig élt velünk.

Kb. negyven éves voltam, amikor megvettem a telket Tápiószentmártonban, így megint volt kertem. Minden hét végén ott voltam, minden szabadidőmet ott töltöttem. Az első nyári szabadságom kb. egy hónap alatt festettem, tapétáztam, rendezgettem, rámolgattam, míg olyan lett a házikó, hogy jobban szerettem már ott lenni, mint itthon.
Tápiószentmártonban a szomszédok is nagyon kedvesek, teljesen más, mint Budapesten, ahol egy "jónapot" után mindenki rohan tovább... Az egyik szomszéd kislánya, Kati ötéves volt, amikor megismertem. Előfordult, hogy a zsebéből egy kígyót húzott elő, és mutatta boldogan. Bátyjával együtt jártak kalandozni a Tápió partjára, időnként sárosan, vizesen kerültek elő, legtöbbször újabb kisállatokkal. A rossz nyelvek szerint Kati hozta a vakondokat is a környékre, de én ezt nem hiszem... Ma már biológus, és éppen a doktoriján dolgozik...
A másik szomszéd gyermekei is hasonló korúak voltak, Kriszti ötévesen az úszómedencébe ugrált fejeseket, és úszott, mint egy halacska. Triatlonos versenyző lett belőle... A bátyja, Zsolti a világ legudvariasabb fiúcskája volt. Ma már komoly családapa, aki a korábbi nyaralójukban lakik és gazdálkodik, ill. Pestre jár dolgozni. A malackánkat is ő nevelte és dolgozta fel szenzációsan. Múltkor említettem, hogy milyen aranyos gyerek volt, mire a termetes férfiú szomorkásan kérdezi, hogy "már nem vagyok aranyos?" Dehogynem!

Eszembe villan egy kép, amikor legnagyobb unokám, Bálint két éves volt, és pucéran rohangászott a kertben. A dália mellett megállt és én lefényképeztem, kb. akkora volt, mint a virág... Ekkor volt újdonság az aprócska medence, amit férjem ásott ki, és bélelt fóliával, mi pedig boldogan hűsöltünk benne. Egy vasárnap délután éppen a medencében ücsörögtünk, amikor Bálint azt súgta nekem, hogy "palacsinta"... Bólintottam, és elindultam kifelé a vízből. Az anyja megállított, hogy "csak nem fogsz nekilátni palacsintát sütni?". "Dehogy, csak a toalettre megyek"- jelentettem ki, majd bekevertem a palacsintát és visszahuppantam a vízbe. Jó félóra elteltével ismét távoztam, és kisütöttem a palacsintákat Bálint nagy örömére. Bálint most érettségizik, úgyhogy rohan az idő, bár a palacsintát most is szereti...

Nem lenne teljes a történet, hogy Lottiról nem emlékeznék meg, hiszen ő volt az a tüneményes német juhász kutya, aki tizenhárom évig volt családtag nálunk. Egy baráti házaspár hozta el, mert ott dobták ki a környékükön egy autóból, és a játszótéren bujdokolt, adtak neki enni, de senki nem fogadta be, mert arrafelé elég kicsi lakásokban élnek az emberek. Lotti sokáig nagyon félénk volt, az autózásért sem rajongott, de megszokta, hogy így tudunk eljutni a telekre. Anyaként dédelgette a cicáinkat, de az idegen macskákat megkergette. Ma is elszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy már soha nem símogathatom meg ragyogó bundáját, nem láthatom borostyánszínű szemeit.

Két éve ismét van kutyánk, Bonifác, egy hófehér apróság, aki egyszerre ugrifüles kis bohóc, ugyanakkor "kanapékutya" aki szívesen bújik oda a délutáni szunyókáláskor Papához, meg néha hozzám. Neki Papa az igazi gazda, pedig én hoztam őt el és én vívtam meg a csatát, hogy megtarthassam. Ő minden cicát imád, hiszen kb. akkora, mint egy macsek...

Ma reggel, amikor Bonifáccal sétáltam, eszembe jutott, hogy megírom ezt a történetet, amelyben az öregkor szépségeiről teszek említést. Úgy látom, hogy a legtöbb szépséget a kutyák és a kertek hozták az életembe, persze az ehhez kapcsolódó emberekkel, gyermekekkel. Ezek nélkül valószínűleg sokkal szegényebb lennék, tehát örülök, hogy voltak/vannak ilyen élményeim.

A gyermekkori emlékek között írtam Klári barátnőmről, - akivel a mosóteknős hajózást terveztük -  és ma is tartjuk a kapcsolatot. Klári magányos, ezért javasoltam, hogy kutyust, vagy cicát vegyen magához. A kutya azért jobb, mert le kell vinni napjában többször sétálni, ezért egészségre nevelné... Legyintett, hogy csak a gond lenne vele, aztán gyorsan megmérte a vérnyomását (a dohányzóasztalon gondosan letakarva állandóan ott van a vérnyomásmérő)... Tavaly hívtam, hogy jöjjön le a telekre, ott igazán jó a levegő, meg közel van a strand is... Mivel mennék le? - kérdezte. Kocsival - mondom. Ő mindjárt rávágta, hogy nem érzi magát biztonságban, ha autóval közlekedik. Akkor gyere vonattal, és kimegyek eléd - mondom, de megint csak legyintett... Kimentem vele a temetőbe édesanyjáék sírjához, és út közben mutatta az idősotthont, ahová tervezi, hogy majd beköltözik. Próbáltam lebeszélni erről, de be kell látnom, hogy valóban elképzelhető, hogy idősotthon lakója lesz egyszer, ha már nem tudja ellátni saját magát, hiszen nincs senkije. Szomorú helyzet, amin már nem lehet változtatni. "Majd meglátogatlak"-mondtam. "Miért, Te sem vagy nálam fiatalabb!"- válaszolta Klári, és igaza van, de micsoda különbség van a két életút között: Klári nem ment férjhez, nincs gyermeke, sőt se kutyája se macskája... Én háromunokás nagymama vagyok, húsz éve végre az igazival élek jó házasságban, ráadásul két cicánk és egy kutyánk is van, akik családtagok nálunk. Klárinál mindig patika-rend és tisztaság van, nálunk állandó rendetlenség, mert túl sok a ruhaneműnk és kevés a szekrény, tehát ha mindent bepakolok, akkor összegyűrődik, így aztán kívül is lógnak a vállfán a vasalt holmik. Nem vagyok képes kidobálni a fölöslegessé vált ruhákat, sőt a kihízott holmikat sem, mert hátha belefogyok... Rengeteg a könyvünk, így a könyvszekrények, könyvespolcok a mennyezetig érnek, és folyamatosan gyarapodik a készlet, mert nem tudok ellenállni neki. Klári nem rakja el a használaton kívüli ruhákat, kidobja, vagy elajándékozza. (igaza van). Könyveket nem igazán gyűjt, keveset olvas (ebben nincs igaza. Jó volna eltanulni tőle a rendrakás művészetét, de ehhez meg kellene válnom sok kedves holmimtól. (Valahogy a szívemhez nőnek a ruhák is...)

Hatvannégy éves múltam, ilyenkor már nem sokat változik az ember, de abban sem vagyok biztos, hogy szükség van-e a változásra...