A ház

 Derengett a hajnal. Mint törött szárnyú pillangó a viharban, gondolatai fogságában vergődött az asszony. A múlt sötét árnyai suhantak el előtte, miként fájdalomtól zaklatottan, a végtelen sorstenger hullámain lovagolt képzelete, majd egy mindent megsemmisítő hörgés után, felszabadult sóhajjal távozott belőle a kínzó kétely. Nyugalom pamlagára vágyott, ahol megpihenhet a hosszú út után. Évtizedeket hagyott maga mögött, gyakori vendég már nála az emlék. Közös munkával számvetést készítenek. Álmában az ősei is gyakran visszatérnek. Közel hét évtized terhével megrakott sorspoggyászát is egyre nehezebbnek érzi.

Arany csíkokat festett a Nap korongecsetjével a szoba falára. A kertből vidám madárcsicsergés hallatszott. Napi teendői valóságköpönyegben burkolózva keringtek körülötte. A nyári szellő végigsimította fáradt testét. Cihelődni kezdett. Öltözködés közben leheletfinom fuvallatot érzett a lábszárán. Jókedvűen üdvözölte a láthatatlan lényt. Szemével a pórázt fürkészte, nyolc éve ugyanazon a helyen lóg a fogason. Számtalanszor észrevette, amint a szíj magától mozgásba lendül, majd kis idő múlva leáll. Miután leült, a lábát simogató fuvallathoz így szólt:

- Isten hozott, régen beszélgettünk. Mostanság az álmaimban egyre ritkábban találkozunk. Nagyon hiányzol. Emlékszel még az első találkozásunkra? Ilyen időtáj lehetett. Talán évforduló van, és figyelmeztetni jöttél? Bocsáss meg, a pontos dátumra már nem emlékszem, öregszem, az emlékezetem már néha sántít. Azért ne hidd, hogy elfelejtettelek! Az együtt töltött éveket soha nem feledem, csak a hónapok napjait törölte ki a rohanó idő. Az első gazdiddal a menhelyre indultál. Megrágtad a szőnyeget, amiért száműztek, és nem maradhattál a lakásban. Kéttenyérnyi fekete szőrmók voltál, szomorú, gombszemekkel, és nagy göndör fürtös fülekkel, apró lábaidat barna csizmácska díszítette. Pár lépést tébláboltál körülöttem, fejecskédet lábamra hajtottad és elaludtál. Bokámon éreztem a simogató leheleted, és kicsi szíved gyors dobogását. Nyújtottam a beszélgetés fonalát, mert éreztem, hogy mind a kettőnknek szüksége van időre, hogy meghozzuk a döntést. Te kiválasztottál, majd gyorsan elaludtál, hogy megkíméld magad az esetleges elutasítástól. Megvallom féltem, hogy a család feje nem egyezik bele az örökbefogadásodba. Csatáztak az érvek és ellenérvek, de a végén nekünk állt a zászló, és ez volt a lényeg. Mire felébredtél, a „személyi igazolványodat, az oltási lapodat”- megkaptuk, és elindultunk az új otthonod felé. Amint becsuktuk magunk mögött az ajtót, ismerősként jártad be a lakást, mintha oda születtél volna, kiválasztottad a helyedet, és beilleszkedtél a család életritmusába. Soha nem rágtál meg semmit. Háládat hűséggel és ragaszkodásoddal fejezted ki.

Az elején néha nehezteltem, mert engem semmibe vettél, amikor megérkezett a falkavezér, de belenyugodtam a sorsomban. Az én szerepem a családban az lett, hogy szolgáljalak benneteket, a két "férfit". Gyönyörű évek következtek. A szerepek lassan felcserélődtek, Te lettél a főnök, mi pedig a beosztottak. Kiérdemelted a magas titulust, szorgalmasan végezted a dolgodat, védtél bennünket, és éberen őrizted a házat.

Kilenc évesen beteg lettél, egyre többet pihentél, szomorú szemekkel kértél segítséget. Az orvos megváltozhatatlan tényként közölte: gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz, soha többé nem lépcsőzhetsz, és életed végéig drága gyógyszerekre lesz szükséged. Feltette a kérdést, vállaljuk-e? Ha nem, akkor hamarosan el kell altatni, mert véglegesen lebénulsz. Egy pillanatig sem volt kérdés, természetesen vállaltuk.

Még aznap felcipeltük a nagy lajtorját a pincéből, - amiről az ereszcsatornát tisztítottuk a tél beállta előtt, a lehullott levelektől -. Elfektettük a lépcsőn, szerencsére az öreg asztallap és a kiszolgált gyúrótábla elégnek bizonyult a mozgáskorlátozott feljáróhoz, amire piros csíkos gyapjú futószőnyeget leterítettük. Mint egy kiskirály, úgy lépkedtél rajta. Másnap az orvos alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogyan oldottuk meg a lépcsőzés nélküli közlekedésedet. Hamar megszoktad, eszedbe sem jutott, hogy a feljáród mellett lépcső is létezik.

Minden hónapban megjelent a doktor a gyógyszereddel. Hálás voltál a gondoskodásért, kicsit húztad ugyan a hátsó feledet, de ugyanúgy játszottál, mint a betegséged előtt. Múltak az évek, a gyógyszerek és a tünetek szaporodtak, a tested gyengült, a látásod is megromlott.

Hideg tél volt, november utolsó napja, embert próbáló fagy, a talaj kőkemény.

Azon a reggelen, a konyháig araszoltál, ott összerogytál és nem tudtál többé felállni. Szőnyeget terítettünk alád, nem sokkal később elaludtál. Örökre.

Úgy éreztük, mi is veled halunk. Egész délelőtt készült a sírod a kert végében, a fagyos föld nehezen engedett az ásónak. Nem adtuk fel, itt volt a helyed közöttünk, különben nem tudtuk volna követni az utadat. Délutánra végeztünk. Álltunk a hantnál, mécsest gyújtottunk, megköszöntük a szeretetet, a szolgálatod, a hűségedet és ígéretet tettünk, nem lesz helyetted „másik”, hiszen hozzád hasonló úgy sem létezik. Nehéz napok jöttek, hiányod nagyon fájt, sokat emlegettünk. Egy-egy eldugott játékod előkerült a legváratlanabb pillanatban. Azt hiszem a te műved lehetett, hogy biztosítsál bennünket, nem mentél el örökre. Akkoriban sűrűn éreztem a lábamon selymes szőröd tapintását, éppen úgy, mint, a fuvallatot. A póráz is jelzett a fogason. Tavasszal a sírhalmodon bontja ki először szirmait az árvavirág, biztosan te biztatod, hogy siessen, így akarsz örömet szerezni. Később a gyöngyvirág is ott bontakozik ki legkorábban levelei öleléséből. Feletted nyílnak a legszebb virágok.

Kora ősz lett. A nap még beragyogta a tájat. A fák pihenni tértek, tarka ruhájukat levetették, színes levélszőnyeget szőttek belőle. Barátnőm egy képet küldött át a telefonomra, amit az egyszerű készülék nem fogadott, ezért felhívott. Elmondta, a gyerekek egy fiatal kutyát találtak és haza vitték. Heteken belül az államokba utazik, nincs, aki vállalni tudná az állat ellátását, ezért a menhelyre vitték, közben ránk gondoltak…

Friss volt a bánat, kötött az ígéret, nem mentünk el megnézni. Egyébként is festés előtt álltunk, nem szerencsés helyzet ismeretlen idegen kutyával, a rumli között.

Két hét múlva a gazdid azzal állt elő, hogy a délutáni program megváltozott, a menhelyre megyünk. Meg kell, hogy ismerjem az utódodat, akihez egy hete eljárt ismerkedni, és sétáltatni.

Felvázolta hamarjában, sürgősen döntenünk kell, ha nem hozzuk haza, más viszi el. Megszegtem az ígéretem, nem ellenkeztem. Ki tudja milyen sors várt volna rá

Hazafelé hárman jöttünk. Akkor este ott álltunk előtted, és bocsánatot kértünk. Mind a ketten éreztük, megbocsátottál, de ezt követően kevesebbet tértél vissza hozzánk, és a játékaid is eltűntek.

Évek teltek el, a kis menhelyes velünk élt. Más tulajdonságai voltak, mint neked. Te csendes, de hamis kutya voltál, haraptál. Idegenek meg sem közelíthettek bennünket, ha ott voltál.

Ő vörös színű, akaratos, hisztis, mindez mellett végtelen barátságos. Te, nem követelőztél soha. Mintha az ellentéted lenne, ő mindent kibalhézott magának.

Nehezen szokott meg, egyszer meg is szökött. Ahogy múltak a hónapok, egyre bátrabb lett, lépésről, lépésre vett le a lábunkról bennünket, és vette át a hatalmat, éppen úgy, mint te, annak idején. Mi szolgáltuk hét éven át. Egy kora őszi napon megbetegedett, egy héten át küzdöttünk az életért, de feladta. Egy kicsit ismét meghaltunk mi is. Gyászunk megduplázódott. Alig pár méterre pihentek egymástól, miközben a mennyei kertben futkorásztok. Tudom, ha eljön az idő majd várni fogtok. Hetek múlva a menhelyen bóklásztunk. Egy depressziós kutyusra esett a választásunk, most Ő van velünk, ránk volt szüksége, hogy meggyógyuljon. Titeket azonban soha nem felejtünk el, velük vagytok, a szívünkben, az emlékeinkben. - fejezte be mondandóját az asszony.

Az előszoba fogason ismét nagyot lódult a bőrszíj, mintha egy kutyus lökte volna meg, jelezve, ideje indulnia.

Nem sokkal később egy sűrű erdő mellett, a keskeny úton, csendben falták a kilométereket az autó kerekei. Az ébredő reggelt madárcsicsergés köszöntötte. Napsugárgyerekek önfeledten játszadoztak a harmatcseppes leveleken. Az asszony mélyet szippantott a kristálytiszta levegőből, fittyet hányt a mögötte hagyott évtizedekre. A hat-venkedők korát éli, hatvanon túl, hetvenen innen. Az andalító zene ritmusára pillái elnehezedtek. Az emlékek fátyla újfent meglibbent, megmutatva a múltba vezető ösvényt. Gyermekkorát, a származása miatt, megalázó iskolás éveit átugrotta, nem akart emlékezni a tanítókra, kik gúnyosan kérdezték tőle minden hónapban, mi volt édesapja foglalkozása 1947 előtt? Nem azért, mert elfelejtették egy hónappal korábbi válaszát, hanem, hogy megalázzák, és emlékeztessék, nem tartozik az öntudatos munkásosztály gyermekek közé, akiké a jövő. Megborzongott, összehúzta magán vékony, selyemmel bélelt kabátját. Pár pillanat múlva hófehér csipkeruhában, mirtuszkoszorúval a fején, csipkekesztyűben, térdzokniban, és fekete lakkcipőjében várta a templom folyosóján az elsőáldozás szentségének ajándékát. Mindössze hatan voltak. Nehéz idők jártak. Bűnnek számított a hit, és Isten házának látogatása. Az el nem üldözött, be nem börtönözött papokat a hatalom addig ostorozta, ameddig békepapokat nem nevelt belőlük. A folyosó gránitlapjából áradó, hűvös fuvallat épp úgy nyaldosta lábszárát, mint akkor. Miközben futott a kocsi, fogyott az út előttük.

Szendergéséből unokája ébresztette:

- Ébredj mama, megérkeztünk! - szólongatta kedvesen.

Rendezett tágas park fogadta az érkezőket. Tarka virágágyásokkal körülölelt, emeletes sorház csillogó ablakszemei kíváncsian pislogtak a zsalugáterek közül. Vastag, mívesen faragott tölgykapu őrizte az épületbelsőt, műremeknek beillő kovácsoltvas kilincsével. Terebélyes tölgyfák alatt fehér padok terpeszkedtek, helyet kínálva a pihenni vágyónak.

- Mama, jól meggondoltad? Még visszafordulhatunk! Szeretünk, beosztjuk az időnket, és segítünk, amikor szükséged lesz rá. Mi lesz velünk? Nélküled ünnep sem lesz többé. Kérlek, gondold meg! - könyörgött a fiú.

Az asszony szeméből legördült egy könnycsepp, de nem hagyta, hogy a gyenge pillanat a tervét módosítja. Senki nem tudhatta, hogy az előszerződés ott lapult a retiküljében. Osztott, szorzott, hogy mindenkinek jusson, és jól járjon a pénzből. Eljárt az idő, gondoskodni kell magáról, hogy ne legyen senki terhére, ha a sorskereke meglódul vele. Párjával évek óta kinézték ezt a helyet. Jól körüljárták, kik az üzemeltetők, milyen szellemben, és értékrendben élik az itt lakók az életüket. Elhatározták, megbeszélték, amelyikük egyedül marad…

Az ajtó kitárult, csinos fiatal nő lépett ki, szorosan mellette, egy szemüveges öregúr lépkedett, egyenes gerinccel, peckesen. Vidáman beszélgetve közeledtek feléjük.

Az unoka aggódva figyelte őket, csendben odasúgta nagyanyjának:

-  Mamikám, menjünk innen, értsd meg, nem akarom! Mi lesz veled és velem? Nem tudom elviselni, ha vasárnapi ebédnél üres lesz a széked. Kihez bújok oda és vallom meg a heti bűneimet, és ki oldoz fel engem? 

Válaszra nem jutott idő. Megérkeztek. Illendően köszöntötték egymást, és bemutatkoztak. A jó svádájú öregúr, kézcsókkal üdvözölte az asszonyt, és átvette óriás bőröndjét. Az intézmény vezetője ismertette az „Ezüstszekér” indulásának történetét, a házirendet, szolgáltatásaik sorát, és a költségeket. A hivatalos tájékoztatás után előkerültek a prospektusok, a programokon készült fényképek, és az élménybeszámolók. Az unoka egy pillanatra sem vette le a szemét az igazgatónőről. Furcsa érzés motoszkált a fejében, nem tudta mire vélni, amit a csinos külső mögött érzékelt. Hm… Ha idősebb lenne, könnyen megoldaná a rejtélyt, hiszen a szemen kívül, az arc is beszédes, de számára a hamvas baracknak tűnő, egészségtől kicsattanó orca, és a csillogó, értelmes szemek semmit nem árultak el. Amikor felállt, tekintetével a szekrényig követte. A jól szabott kosztüm kiemelte vékony derekát, és anyaságra termett csípőjét. Mi az ördög történik vele, hogy ebben a kínos helyzetben képes ezt a nőt bámulni. Megpróbált figyelni, minden elhangzott szóra, hangsúlyra. Bár mostanság csak az írott szónak van hitele, mégis úgy tűnt, hogy amit hall, az őszinte. A beszélgetést teával és aprósüteménnyel zárták. Miután az ideiglenes szerződést aláírták, záradékként nem mindennapi ajánlatott tett. Egy hónapos „beszoktatás” után dönthetnek, véglegesítik, vagy elállnak a szolgáltatástól. Búcsúzáskor a hölgy telefonált, egy gondozónőt hívott, hogy az apartmanhoz kísérje őket. Egy füzetbe felírták a szükséges adatokat, és azt, hogyan szólíthatják a leendő gondozottat. Gyufás skatulya nagyságú személyi hívót adott át Ilonka néninek, amivel jelezhet, ha kérdése vagy kérése van. 

A szoba puritánsága, patyolat tisztasága jóleső érzéssel töltötte el az idős hölgyet. Kisméretű gardróbszekrényféle takarta a szoba egyik falát. Szemben ágy, éjjeliszekrény, és fésülködő asztal foglalt helyet. Középen asztal, két kényelmes fotellel, a sarokban plazmatévé.  Az ablakokon leheletfinom ekrüszínű függönyök, és az ülőgarnitúra színével harmonizáló sötétítők lógtak. Rövid közlekedő vezetett a teakonyhához, és a vizesblokkhoz. Mindössze, 37 négyzetméterbe sűrítve, három és fél millióért. Semmi nem lett beépítve, hogy a végleges otthonra találók a saját bútoraikra cserélhessék. Elégedetten jegyezte meg:

- Mint egy babaház, de ékszerdobozt varázsolok belőle, meglátjátok. Sok előnye van ennek a helynek. Közel van a családhoz, akár kirándulásként is átruccanhattok, ha kedvetek tartja. Hallottad, van könyvtár, uszoda, masszőr, fodrász, pedikűr, és edzőterem, gyógytornásszal. Napi háromszori, vagy ötszöri étkezés biztosítva igény szerint, dietetikus szakember tanácsával, három menüből választhatunk. Heti egyszeri orvos-látogatás, gyógyszertár a szomszédban. Mosásra ruha leadás kedden és pénteken. Jól felszerelt betegszoba, szakképzett személyzettel, amikor az önellátás akadozik. No, és most figyelj, kis huszárom! Mindenkinek így a legjobb. Neked lesz egy garzonod a lakás árából, anyádék kifizetik apád testvérének az örökrészét. A ház, amiben éltek, a nevükre kerül, és nem kell eladni. A húgodat taníttatni tudják, úgy, mint Téged. Nekem itt lesz a kis otthonom, amiben megbújhatok. Nálam gazdagabb ember nincs most a kerek világon, mert mindenkinek adni tudok! – fejezte be mondókáját az asszony.

Nevető ráncai elmélyültek, szemében ezernyi reményszikra csillant. Az unoka megértette, nem lehet több kifogása. Ismerve nagyanyja természetét, abban bízott, jól fogja érezni magát a sok ember között. Az utcában, ahol harminc évig lakott, mindig akadt valaki, akit istápolt, támogatott. Ahol szükséget látott, oda rendszerint elsőnek érkezett, itt sem lesz ez másként.  Búcsúzkodásnál hosszan ölelték egymást. A parkolóig együtt mentek, amint a kocsi eltűnt, elindult vissza a kavicsos úton…

*

folyt.köv.