ÉDES JÉZUSKÁM...

Csengett a telefon: megyünk...Isten veletek.... Isten veled.... 1944 októberében történt. Az oroszok már a Bánságból, Török Kanizsánál a  Tiszán átkeltek, szekereikkel elhagyták a magyarkanizsai téglagyárat, és Martonos felé haladtak. Édesapámék, a Légvédelmi Megfigyelő őrs, a Járáson át Szabadka felé vették útjukat. Ettől a naptól kezdve a mi esti imánk azzal fejeződött be, hogy ’’Édes Jézuskám segítsd haza Apukát’’ Karácsonyra reméltük, hogy hazajön, de akkor a Jézuska tudta, hogy ez halálát jelentette volna, hiszen még januárban is folyt Tító pribékjei vezette kivégzések. Édesanyám a karácsonyfát nem bontotta el, hogy ’’lássa meg Apátok’. A kamrában a befőttek is különös titulust kaptak, az 1944 év járatúakból egy-egy üveggel félretett Édesanyám, hogy ’’ majd, akkor bontjuk fel, ha Apátok hazajön’’. Húsvétra már alig volt levele a fának, a szaloncukrok is üresen lógtak, a cukrot mi már régen kioperáltuk. Így ment ez egyik évről a másikra, de azért mi egész éven át rendületlenül kértük  a Jézuskát, hogy segítse haza Apánkat... Szegedig segítette el, de ott le is telepedett, mert nem volt tanácsos hazamenni. Sok volt a rovásán... cserkész parancsnok volt, és 1941-ben a magyar cserkészetre átalakuló közgyűlésen a beszédjében kijelentette:’’ Végre elérkezett az idő, hogy nem kell a magyar ifjúságot titokban nevelni....’’ A Délvidéki Sas nem  repülhetett haza, mert nem tudhatta, hogy tudja-e az új hatalom, hogy ezen a fedőnéven kit tartottak számon, Budapesten.

Az első hír szerint látták Dunántúlon, majd megérkezett az első levele álnevű feladóval. Legalább tudtuk, hogy él. Mi meg lassan felcseperedtünk, évente fényképezkedtünk állva, hogy lássa Apánk, hogy mekkorák vagyunk.

Tizennyolc évig nem láttam Apámat. Végre Édesanyám kapott útlevelet az öcsémmel, és elkísérhettük a határra, ahol a senki földjén át kellett gyalogolniuk. Édesapám  a magyar sorompónál állt, mi a bátyámmal a jugoszláv sorompónál. Szeged és Horgos között... csak láttuk egymást, de még egy ölelésre sem telt az emberségből a senki földjén...

Karácsony táján, ádventben, mikor az öcsém már elaludt, a bátyámmal mi lettünk a Jézuska alkotó kezei. Fából vonatot készítettünk, másik évben tanyaudvart állatokkal, melyeket sper lemezből fűrészeltünk ki, színeztük, és remek ajándék lett. Luxusnak számított, amikor ólomkatonákat vehettünk, és ahhoz  várat építettünk fából bástyákkal, lőrésekkel, ahova az ágyúkat beállítottuk. Mi az ajándékokat nem vettük, magunk készítettük, és azt hiszem így az igazi, mert a szeretetünket dolgoztuk bele. Azért mi is lestük, hogy Édesanyám mivel lep meg bennünket. Mindig kaptunk valami hasznosat... egy kivétellel. Az öcsém ajándékát készítve komolytalankodtunk és sehogy sem haladt a munka. Nem győzött Édesanyám bennünket csillapítani, biztatni a munkára.

Büntetésként nem vett semmit.... hihetetlen volt, csak azt láttam, hogy Édesanyám könnyezett. Anyai szíve megbánta, de talán azok a könnycseppek voltak életem legnagyobb ajándékai és tanulsága. Később, mikor már ékszerész lettem egy ékszerész munkaasztalt kaptam. Ma is azon dolgozok, és Apám kiskalapácsával. Ezáltal Velük vagyok sokszor. Így várom most is a karácsonyt. Szeretteimnek gyermeki örömmel készítem  a saját kezűleg előállított ajándékokat. A Karácsonyfa nálunk csak húsvét előtt kerül lebontásra...

Áldott szép Karácsonyt  és boldog újesztendőt kívánok kedves olvasóimnak, valamint a  Máltai Szeretetszolgálat támogatóinak.

Sok szeretettel Vinczer S. Péter