Szeretnék egy sorozatot indítani -talán a szerkesztés alatt álló új könyvemben is helyet kapó fejezet lehet belőle, ha kiállja a bublikálási feltételeket,- a lélekemberről. Egy börtönlelkésztől (Lélek Gábor ) hallottam először ezt a meghatrozást. Azóta is kutatom, tanulom a lélekembert. Fogadjátok tőlem szeretettel az első részt. Tisztelettel kérlek benneteket, segítsetek nekem, írjátok meg őszintén a véleményeteket, építő kritikát örömmel fogadok és hálásan megköszönöm.

Lélekember 1. rész

Valamikor régen, több, mint 50 éve, amikor gyóntató papomtól hallottam először ezt a fogalmat, tudatosan nem nevezem szónak, mert több ennél. Úgy gondolom a mennyei hierarchiában egy különleges lélekcsoport lehet. Teremtés alkalmával más feladatokra lettek kódolva, mint az általános lélek. Földi küldetésük után nagyobb sorspoggyásszal megpakolva térnek majd vissza, sokkal több leckét kapnak, és szigorúbbak a vizsgáik. Talán ezért van az, hogy sokan a poklot is megjárják, mielőtt felismerik a mennyországhoz vezető utat, ami teremtőjükhöz vissza vezeti őket. Minden lélekember kap egy útitársat a saját csoportjából. Olykor csak a hazavezető hídon találkoznak. Máskor ikerlángként fellobbannak ifjonti éveikben, majd szétválnak útjaik, mert tanulási folyamataikat más tematika szerint állították fent össze, végül ismét keresztúthoz érve a lángok összekapaszkodnak. Akárhogyan is van, ebbe a lélekcsoportba mindenki a párját megtalálva térhet csak vissza. Ezt bármelyik kapcsolati formára le lehet vetíteni, nem csak szerelemre és barátságra.

A lélekemberek jelen vannak mindenhol, kórházakban betegként, gyógyítóként, börtönökben bűnözőként, nevelőként, lelkészként. Talán a két szélsőséget megemlítve jobban érthető lesz Istentől kapott –másokat szolgáló-, folyamatosan felturbózott, látható fejlődésük, változásuk. Ahogy lehet szajhából szent, úgy lehet a bűnözőből nevelő. Gondoljunk bele, a lélek mennyi mindenre képes, Isten szolgálatában állva lélekemberként cselekvő szeretet gyakorolni. .

Félév százada kutatom, tanulom a lélekembert. Saját meglátásom szerint ők ép-elmével élnek skizoid életet, a kettőséget az a hiány okozza, ami kimaradt gyermekkori-, vagy fiatalkori életükből, nem fejlődött ki a felelősségérzetük, saját magukkal és másokkal szemben. Egész életükben ezt tanulják, ennek tökéletesítése a céljuk, földi életüknek ez a kulcsa, ezért állnak mások szolgálatában, segítőkészségükkel.

Gyermekkorában eldől a lélekember sorsa, boldogsága vagy boldogtalansága. Szülői mintákból építkeznek, épp úgy, mint bármelyik másik lélek, de érzékenyebbek, mai divatos pszichológiai meghatározások szerint, nevezhetjük őket „empatikus” gyerekeknek. Rendkívül jó szívűek, mindig a szegényebbek mellett állnak. Megtanulnak adni… Mindent, amijük van, nem mérlegelnek, nem várnak el érte semmit, magukból adnak. Szemtelenül őszinték, ezért bántóak lehetnek akaratuk ellenére, mindent kimondanak, sokszor maguk is megdöbbennek, tudnak bocsánatot kérni és megbocsájtani. Őszintén, szívből tudnak szeretni, de máshogy, mint mások. A szeretetenergiákat a lélekhúrjait finomabban hangolták. Jobban “kihallhatóak” elválaszthatóbbak a különbőzőségek a felnőttkori szerelem, hála, és barátság között, még akkor is ha ezek néha áthallatszanak egymásba. Viszont a gyűlöletet nem ismerik, így a bosszú is távol áll tőlük, azt az ő csoportjukban nem ismerik.

Lelkükben mélyebben beívódnak a megélt sérülések lenyomatai.

Gyermekkoruk meghatározó szerepet játszik egész életükben, talán ezért többre képesek saját énképük formálásában, változásukban, mint az átlagos ember. Ez a képességük társadalmi szerepüktől független, lehetnek szajhák, szentek, kétkezi munkások, tudósok, vagy primitív réteghez tartozó egyének, fejlődésük során felcserélődhetnek a szerepek, hiszen „mindent” tanulni jöttek. Pont ezért lélekemberek, számukra az anyag (test) jelentősége elvész, csak a „mag” (lélek) és a szellem marad a fókuszban.

Ők azok, akik saját szabadságukat minden körülmények között képesek megtartani fejlődésük érdekében. Nem korlátozható be a szabad akaratuk körülményeik, vagy környezetük hatására.

Senki nem tarthatja őket érzelmi rabságban, nem birtokolhatja-, nem befolyásolhatja őket, nem határozhatja meg, kikkel barátkozzanak, kiket engedjenek be az életükbe, kikkel vegyék körül magukat. Egy lélekember el sem tudja képzelni, hogy bárki meghatározhatná, hova mehet, hova nem, kikkel tarthat-, vagy nem tarthat kapcsolatot, kiket kell az életébe befogadni, vagy kizárnia. Ezeknél súlyosabb lélekbilincset el sem tud képzelni, a lélek kalodájából nincs menekvés, örök rabságra van kárhoztatva, aki így él, annak lelke rabmadár marad örökre.

A lélekember másokért él, máshogy él, munkájának gyümölcsét szétosztja, de csak azt, amit maga termel meg. A lélekember szívesen bóklászik ott, ahol segíthet, ahol felemelheti az elesetteket, enni adhat az éhezőnek, inni a szomjazónak. Nem megy el a nélkülöző mellett, hogy tenyeréből ne adjon a „van”-ból. Szociálisan érzékeny, bárhol megtalálható, ahol segítségre van szükség.

A lélekembereknél egyre kell figyelni, hagyni őket önállóan dönteni, szabadságukat megélni, semmire nem kényszeríteni, nem korlátozni, mert az mindenkor paradox hatást vált ki belőlük.

Kapcsolódó írás. Lélek Sándor börtönlelkészről

https://ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34333138&postid=1334060

Folyt. következik. 2. rész

A lélekember máshogy szeret….