Kép: Google képek sorozatból

-Minden egyéb...

Nem ismeretes előttem, hogy a többi náció tagjai mennyire szeretnek írni, de tény, hogy a magyarok igen. Gyakran vagy ritkán, de közlik betűbe öntött gondolataikat. Ki-ki vérmérséklete, műveltsége, önkontrollja szerint, illetve utóbbi kettő hiányában kiöntik véleményüket.

Magam is sokat gondolkodtam, hogy amióta írni tudok, miért érzem szükségét az eszembe jutottak közlésére. Aztán, a minap újból kezembe vettem Móricz Zsigmond 1930-ban írt, egyik levelét Móricz Virághoz, melyben ezt írta: "...huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert. S ami bosszú. S aztán negyvennyolc éves koromban tanultam meg, hogy nem egyéni dolgokat is meg lehet írni: azt, ami gyönyörködtet."

Tökéletes, különösen a magyarokra jellemző, mindig időszerű magyarázat. Az egykori falu s benne a parasztság világán is túlmutató műveiben a jóravágyás mellett azt írta meg, ami nagyon fájt. Az 19l6-ban megjelent Szegény emberek című elbeszélésében, már fellelhető a bosszú, míg  A kondás legszennyesebb inge című novellájában pedig a kegyetlenséget is bemutatja.

E folyamatokat, úgy tűnik, mindannyian átéljük, s próbálunk valamerre kiutat keresve, gondolati támogatókra lelni. Ám úgy járunk, mint neves elődünk. A véleménykülönbségekből adódó támadások megtépáznak bennünket, és mélyen elgondolkodtatnak. Helyesen tettük, amit tettünk? A válasz mindig bonyolult és nem egyértelmű. S hogy lelkivilágunkat helyrebillentsük néha-néha írunk olyanokat is, ami talán mindenkit gyönyörködtet. Felpezsdít, újúlt erőt ad, összehozza a szétváló csapatokat.

Míg idáig jutok egy tündéri kis, kertbe tévedt jószág, pár hetes macskakölyök csimpaszkodik fel az ölemben tartott mappára. Aztán saját merészségétől megijedve leül mellém. Takarosan, mint felnőtt társai. Már szinte mindent tud, ami életben maradásához szükséges. Nekünk, embereknek viszont kell egy-két(?) évtized, hogy ráeszméljünk a világra és még többnek kell eltelnie, hogy gyönyörködni is tudjunk benne...