Élt egyszer egy nagyon szegény kislány az özvegy édesanyjával. Édesapja még egészen kicsi korában meghalt, valójában nem is igen emlékezett rá. Olyan nagy volt a szegénység a házukban, hogy sokszor napokig koplaltak. Nem volt, mit enniük, pedig a nő, nap, mint nap eljárt a zsugori szomszédhoz dolgozni

Élt egyszer egy nagyon szegény kislány az özvegy édesanyjával. Édesapja még egészen kicsi korában meghalt, valójában nem is igen emlékezett rá. Olyan nagy volt a szegénység a házukban, hogy sokszor napokig koplaltak. Nem volt, mit enniük, pedig a nő, nap, mint nap eljárt a zsugori szomszédhoz dolgozni. De az oly kevés napszámot adott neki, hogy a kapott pénz hideg vízre is kevés volt. Mindig azzal hitegette, hogyha végez a munkával, akkor majd busásan megjutalmazza, gazdag asszonyt csinál belőle. Amikor közeledtek a munka végéhez, mindig újabb és újabb munkát talált ki. Így sohasem mondhatták, hogy nincs több tennivaló.

Közben teltek – múltak a napok, de a szegényasszony nem kapott pénzt a zsugori szomszédtól.

Egyik nap, amikor a kislány édesanyja elvolt és kora reggeltől késő estig kapált a szomszéd földjén, kicsinyke lánya Anna egyedül maradt otthon. Vigyázott a házra. Éppen el akarta fogyasztani szegényes ebédjét, amikor egy rongyos koldus toppant be és némi alamizsnáért könyörgött:

– Leányka, szánjál meg egy kis ennivalóval! Harmadnapja már nem ettem semmit – mondta esdeklő szemekkel.

– Bácsi, én is csak üres kolompér levest kanalazgatok. Szegények vagyunk, mint a templom egere, de ha elfogadja, szívesen merítek magának is a levesből.

Az öreg hálálkodva bólintott, ami azt jelentette nála, hogy ennél mennyeibb eledelt el sem tud képzelni.

Amikor végzett megtörölte a száját ivott egy pohár vizet és indulni készült. De még, mielőtt kilépett volna a kicsi házból megköszönte az ebédet, és a tarisznyájából előhúzott egy tarka kendőt, majd mondta:

– Amiért ilyen jószívű voltál, neked ajándékozom ezt a kendőt. Nincs másom, kérlek, fogadd el!

– Köszönöm, bácsi – mosolyodott el Anna. – Szívesen adtam nem kérek érte ajándékot. Bárcsak többet tudtam volna adni.

– Majd legközelebb királyi módon megvendégelsz, ha erre járok – mondta és a kislány kezébe tette a kendőt.

Az öreg koldus elment és Anna újból egyedül maradt. Egészen megfeledkezett a kendőről. Letette az asztal szélére, és ment tenni a dolgát.

Édesanyja megint későn ért haza. Olyan éhes volt, mint a farkas. A zsugori szomszéd azt hazudta neki, hogy éjjel rablók jártak a házában és elvittek minden ennivalót a kamrából. Egyhamar nem is lesz megint tele, mert a pénzecskéjét is megrövidítették. Egy pár napig se pénz, se élelmet nem tud adni a nőnek. Ha enni akar, akkor hozzon hazulról! Még azt sem bánná, ha neki is főzne finom ebédet. Természetesen ígéretekkel nem volt híján. Most is ígérgetett, amint lesz, pénze gazdaggá teszi szomszédasszonyát.

Anna elmesélte édesanyjának, ki volt náluk és, hogy megvendégelte ebéddel. A nő nem haragudott, sőt megdicsérte kislányát, amiért egy szegény emberrel jót tett.

– De mi ez a kendő itt az asztalszélén? – kérdezte kíváncsian.

– A koldus bácsi adta nekem hálából – felelte a kislány.

– Nem kellett volna elfogadnod – zsörtölődött egy kicsit az anyja, és rázni kezdte a kendőt, hogy kihulljon belőle a morzsa, ami bent volt.

És lássatok csodát egyszer csak a kendő megszólalt:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mindketten nagyon elcsodálkoztak. Majdnem kifutottak a házból. Azt hitték maga az ördög bolondozik velük, de amikor másodszorra is mondta, a nő megkérdezte:

– Ki vagy te?

– Én egy varázskendő vagyok és teljesítem minden kéréseteket.

– Még ennivalót is tudnál adni nekünk?

– Amennyit csak akartok – válaszolta a kendő és a következő pillanatban a kicsi asztalon annyi étel – ital sorakozott, hogy az majdnem összerogyott alatta.

Volt ott hurka, kolbász, sonka, libamáj, mind nem is tudnám felsorolni, ami ott díszelgett. Talán a fél falunak elég lett volna, nem kettőjüknek.

Anna is meg édesanyja is nagyon éhesek voltak. Mindjárt neki is láttak a falatozásnak. Még soha életükben nem ettek ennyi jót.

Amikor jól laktak az asszony újból megrázta a kendőt. Nem akart semmit se kérni, csak megszokásból le akarta vele törölni az asztalt.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a kendő.

– Ó, semmit, csak rendet akarok rakni a házban…

Igazából a mondatát be sem fejezte, a kendő azonnal nekilátott kitakarítani a házat. Mint a villám, úgy dolgozott. Alig telt el néhány pillanat a ház már ragyogott is. A királyi várban sem volt nagyobb rend, mint náluk.

A nő és a kislánya nem győztek csodálkozni. A kendő minden kívánságukat teljesítette. Többé semminek sem voltak szűkében. Ha megkívántak valamit, a kendő azonnal teljesítette.

A nagy boldogságban megfeledkeztek arról, hogy elővigyázatosak legyenek. A lány anyja kikotyogta, milyen szerencse érte őket. Meghallotta ezt a szomszédasszony, aki gazdag és nagyon irigy természetű volt. Ő is szeretett volna egy ilyen varázskendőt.

Máskor szóba sem állt a szegényasszonnyal és lányával, messze elkerülte még a házukat is. De most egyszeriben megváltozott és mézes, mázos szavakkal közeledett feléjük. Úgy tett, mintha nem is a kendő érdekelné. Ajándékot vitt nekik, és végül elérte, hogy elhitték, csupán csak jó szomszéd akar lenni.

Összejöttek minden este és kiültek a tornácra beszélgetni. Egyik este még sóspogácsát is hozott a vendégségbe. Eleinte mindenféléről cseverésztek. Megtárgyalták, hogy tojnak– e a tyúkok? Mennyi a köles a piacon? És még ki tudja, miről nem beszéltek. Egyszer csak váratlanul előhozakodott a kendővel.

– Szeretném megnézni azt a varázskendőt. Még sohasem volt ilyen a kezemben.

A szegényasszony azonnal szalajtotta a lányát a szobába a kendőért, aki hozta is gyorsan.

– Aztán kedves szomszédasszony, hogyan működik ez a kendő? – kérdezte kíváncsian.

– Nagyon egyszerűen, meg kell rázni és kívánni kell, mit szeretnénk.

– Megpróbálhatom? Igazán csak kis csekélységet kérnék tőle – mondta ravaszkásan.

A háziak, mit sem sejtettek a szomszédasszony kezébe adták a kendőt. Az jól megrázta és jó hangosan mondta:

– Mostantól ez a kendő legyen az enyém!

Alig, hogy kimondta a kendő a szomszédasszony kezéhez ragadt, de úgy, ha akarták volna, akkor sem bírták volna lefejteni róla.

– A kendő most már az enyém – mondta diadalittasan. – Ha akarnák, akkor sem tudnák elvenni tőlem. – vihogva kirohant az udvarból magával vitte a kendőt.

Bánkódott a szegényasszony és a lánya. Mi lesz most már velük? Oda a kendő és a szegénység újból betekint hozzájuk az ablakon. Pedig, milyen jó volt, amikor nem kellett éhezniük, mindig volt ennivaló az asztalukon.

Jó becsapta őket a szomszédasszony, elvitte varázskendőjüket. Hiába törték fejüket, nem tudtak semmi okosat kitalálni, hogyan tudnák visszaszerezni. Bizonyára jól eldugta a házában, és mindenki előtt letagadná tettét.

Valójában, amint hazaért, az volt az első dolga, hogy kipróbálja a kendőt. Elhatározta, hogy sok – sok pénzt kíván a kendőtől.

A szobában elővette és úgy megrázta, hogy az majdnem kettészakadt. A szerencsétlen kendő riadtan kérdezte az új gazdájától:

– Mit parancsolsz édes gazdám?

– Azt parancsolom, – mondta a nő krákogó hangján – annyi pénzem legyen, hogy én legyek a világ leggazdagabb embere!

A kendő minden szó nélkül teljesítette a parancsot. Azonmód az égből hullani kezdett a rengeteg arany és ezüst tallér. Olyan sok lett egyszeriben, hogy egy pillanat alatt betemette a nőt az egész szobával együtt. Amikor látta, hogy baj van, megpróbált kimenekülni, de nem lehetett. Az arany és ezüst tallérok alatt lelte halálát.

Ugye kíváncsiak vagytok, mi lett a kendővel és a temérdek pénzzel?

A kendő soha többé nem került elő a nővel együtt. Eltűntek, mintha nem is léteztek volna.

A környékben lakók napokig hordták zsákszám a szépen csengő tallérokat, mire az utolsóig elfogyott.

A kislány is édesanyjával járt ott a házban és két nagy zsákot megtöltött vele. Többé nem is volt szükségük a kendőre, mert urasan megéltek belőle. Mindig volt, mit enniük, az éhség ismeretlen volt portálukon.

A kislányból egy – kettőre nagylány cseperedett. Olyan szép volt, hogy párját nem lehetett találni a környéken. Hamarosan kérője is akadt, aki feleségül vette. Született sok – sok gyermekük, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.