A szomszéd...

A múlt héten eladták a szomszéd házat, és új szomszédot kaptunk. Csendes kis utcánk zajjal teli lett, de hát ez a költözéssel jár. Visszaemlékeztünk az otthonteremtés nehézségeire, amikor útban volt egy fa, vagy hiányzott egy polc. Egy hónap elteltével még mindig kopácsolásra, hangoskodásra ébredtünk. Majd két hónap múlva megszületett a szembe szomszédunk kislánya. De nem pihenhetett a folyamatos zajongástól. A szomszéd kíváncsian ment át, hogy miben segíthetne a szomszédjainak. Mert már szerette volna, ha a család kicsit pihenhetett volna. De az új lakók rátámadtak, ordítozva menekülésre kényszerítették. A szomszédság egyre jobban felháborodott, és megpróbálták megkeresni a módját, hogyan kényszeríthetnék halkabb életvitelre. De az új szomszédság mintha mindebből semmit sem érzékelne, nagyon hangos, szinte vad életet élt. Aztán kezdtek eltűnni a tyúkok, a kacsák, az udvarból a zöldségek. Végül a rendőrségre került az ügy. Az új szomszédságban közel harmincan éltek bejelentve, nyomorúságos körülmények között. Senki nem rendelkezett jövedelemmel, sőt, a többségnek nem volt semmilyen okirata. Aztán felfedezték azt az alagút rendszert, amelyen keresztül emberek jöttek át a szomszédos országokból, és mentek volna tovább a jobb élete reményében. Mert ők elbeszélésekből hallották milyen jó módban élhetnének, szinte már-már királyként. És ezekben a mesékben élve mindenüket pénzzé tették, hogy eljussanak álmaik országába. Volt kinek nem volt annyi, ezért aláírattak vele adóslevelet, és az új életet eleve hatalmas tartozással kezdte volna.

A város elöljárói nem tudták kezelni a helyzetet, kit és hová küldjenek? Összeült a válság stáb, hogy megvitassák a teendőket. Egy határ menti város szinte kiszolgáltatottá válik.

Mikor kitudódott az ügy, a pártok és a pártokhoz tartozó médiák azonnal a városba siettek, hogy riportokat készítsenek a szegény elesettekkel, a meghurcolt menekültekkel. Némi élelmiszer csomag menedékében közelítették meg az ominózus házat, és egymás kezébe adták a kilincset.

Az üldöztetés, a kirekesztés, a megalázás volt a szókészletük alapja, és szívhez szóló riportokban ecsetelték a kormánypárt sárba tiprását. A riportok elkészülte, és adásba kerülése után egy összezavart embercsoporttá változott az ország. A fővárosban tüntettek, a határ menti városokban rettegtek az emberek.

Aztán váratlan dolog történt. Az egyik ellenzéki televíziós társaság riportere váratlanul elhunyt. A temetésen az emberek megdöbbenve vettek részt, hiszen kollégájuk alig harminc évesen halt meg, nem tudni milyen betegségben. Amikor két nap múlva a másik televíziós társasság riportere halt meg, döbbenet ült ki az emberek arcára. Pár nappal később derült ki, hogy egy eddig ismeretlen vírus támadta meg őket. A vírus egyébként abban az országban, ahonnan a menekültek érkeztek gyakran felbukkant.

Az embereken egyszerre pánik lett úrrá. Szinte eszelősen kerülték azokat az embereket, akik az ellenzéki médiánál dolgoztak, vagy bármilyen kapcsolatuk volt velük. Féltek a boltosok, a banki alkalmazottak, óvónők, vagy éppen szomszédok. A pánik rohamosan terjedt, és a kormánypártnak be kellett avatkoznia. A terror elhárításnak sikerült megakadályozni a végzetes cselekedeteket, és karanténba helyezte a bevándorlókat.
A bizalom, és a hit a kormánypártok, a cselekvőképes hatalom mellé állította az embereket, mert van a mézes madzag, és van a valóság. És vannak az emberek, akik felé minden pártnak és civil szervezetnek felelőssége van. Ha kormánypárti, ha ellenzéki. És ezt a felelősséget politikai célok érdekében eladni a legnagyobb felelőtlenség...

Ez a történet igaz is lehetne, de nem az! És mindezt azért írtam le, hogy még véletlenül sem válhasson igazzá!