Lefelé a lejtőn...

Egy még fiatalos, a gondokban megszõkült ötvenhét éves asszony meséli:

- Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt elõttem a világ.

Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni.

A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnõim "hamiskártyásnak" kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek, de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált.

A Normafa laposabb lejtõin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tõlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erõs edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam, egyre meredekebb lejtõkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.

Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos egybeszabott kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörû darab volt. És egy este - mert azért nem akartam túl sok szemtanút, ott álltam a tubenthali pályán.
Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar, csigalépcsõ, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az elsõ szakasz simán ment, a nagy meredek elõtt egy kis pihenõrészen megálltam egyet lihegni.
De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is, úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgõsnek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem láttam senkit, lekuporodtam.
Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam.
Egyszóval lekuporodtam, és a költõvel szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam - úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet.
Elõször csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtõn.
Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerû testtartást, a pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon.
Mit mondjak, voltam már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban:

- Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.

Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni, kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a bugyimat.

A hegyi mentõk értem jöttek, és lekísértek az elsõsegélyhelyre.

A bõrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába.
Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk :
- Ön szintén kezdõ, uram?
- Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok, és most elõször sérültem meg.
- Mi történt?
- Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a vakbél-operációjának a helye is látszott – egyébrõl nem is beszélve.
- Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira
megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának.
De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány. Ön is az õ áldozata volt, asszonyom?

- Én is - mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a nyolcnapi üdülési díjat.

forrás: facebook