Juliskát a klinikán ismertem meg. Együtt éltük át a betegek kiszolgáltatottságát, együtt izgultunk az endoszkópos vizsgálatok előtt. Juliska katonás rendet tartott maga körül, látogatóinak úgy osztotta a parancsot, hogy haptákba vágta magát előtte az egész család. Érdekes személyiség volt. Mindent jobban tudott, mindenkinél, vitatkozott, és érvelt. Az orvosok igyekeztek nálunk lerövidíteni a vizitet, mert Juliska mindennap elejtett egy nevet, mi számunkra ismeretlennek tűnhetett, de a főorvosra hatott, mert a nevek hallatán, hol összehúzta magát, máskor kiegyenesedett. Azt hittem soha nem fejtem meg ezt a rejtélyt.

Annyit megtudtam róla, hogy személyzetisként ment nyugdíjba. Teltek a napok. Sokszor nem volt kedvem vele beszélgetni, nem szerettem ezt a stílust. Az alázatnak szikrája sem volt felismerhető a modorában. Amikor unatkozott a hétvégi nyaralóiról és magas rangú szomszédjairól, barátairól mesélt. Nagy vadászatokról, bulikról és a kiemelt pártvezérek kedvteléseit ecsetelte. Tőlem távol állt az említett világ és eszme, mely kitermelte ezt a réteget.

Miután végeztek a vizsgálatokkal, haza mehetett. Fellégeztem. Jött helyébe egy kedves falun élő nénike, akivel aztán reggeltől-estig volt témánk. Gyorsan teltek a napok. Mikor megjött a szövettanom, mehettem a sebészetre. Kedves mamikám átkísért, végig szorította a kezem, könnyes szemmel búcsúztunk el egymástól. Nehéz műtét előtt álltam, mindössze 29 évesen. 7 napig intenzív osztályon feküdtem, szondával a gyomorcsonkban. Lassan gyógyultam, a karácsonyt élet-halál harcával megvívtam, de Szilveszterkor saját felelősségemre már otthon voltam.

Abban az időben férjem járt vásárolni. Egyik nap összefutott a piacon Juliskával. Átbeszélték a műtétem nehézségét, és a sikeres lábadozásom kezdetét. Bár ne tették volna! Juliska, azonnal beígérkezett látogatóba. Két nap múlva meg is érkezett, jól felpakolva. Hozott tyúklevest, rántott nyulat meg hagymás krumplit, dinsztelt káposztával. Csoda jó illatok keringtek a levegőben, meg is kívántam, de csak nézni tudtam, ugyanis egyharmadára csonkított gyomorral csak azt tehettem ennyi finomsággal. Leszűrtem a levest, és elkortyolgattam, jól is esett. Gondoltam, a többit majd megeszi a férjem, - ha már nekem hozta. De! Nem így lett, mert Juliska szépen összecsomagolta, és katonásan kijelentette, ha már nem ehetek belőle, elviszi a férjének, a nyaralóba, jó lesz neki vacsorára. Majd távozása előtt kioktatott. Felsorolta mit tegyek, hogyan éljek, mit egyek, hogy mielőbb megerősödjek. Gondoljanak bele, mekkorákat kuncogtam szakápoló létemre.

Megérezhetett valamit, mert úgy rám ripakodott, hogy jó lesz, ha figyelek, mert különben megnézhetem majd magam.

Alig vártam, hogy elmenjen, és kipihenjem a látogatását.

Évek teltek el, míg nem egyszer jött egy üzenet, hogy Juliska kéret, menjek el hozzá, beszélni akar velem. Nem szívesen tettem, de akaratának eleget tettem.  Hátha szüksége van rám, - gondoltam. Megijedtem, magam meg is fedtem, hogyan fogalmazódhatott meg bennem, a "nem szívesen".

Egy kétségbeesett beteg ember fogadott. A kezeit sem bírta felemelni. Hetekig mindennapos vendég lettem nála, tornáztattam, kenegettem a fájdalmas ízületeket.  Amint iperedett, közölte velem, három hét alatt négy semmirekellőt rúgott ki előttem. Taknyosok, neki akarták megmagyarázni, hogyan kell a kezét mozgatni.

Teltek a napok, hetek. Egyre több időt kért magának.

Egyik kezelés után elővette a régi fényképalbumot. Büszkén mutogatta, milyen fess nő volt 22 évesen. ÁVÓ-s egyenruha feszült fiatal testén, tányérsapkája alól épp csak kikandikált ritka szép, félhosszú haja.

Rossz érzés kerített hatalmába, szinte sütötte a szemem a kék parolinja, a fekete-fehér fényképen. Ma is megesküdnék rá, hogy én bizony kéknek láttam. Remegve kérdeztem, hol készült ez a kép? Hortobágyon, vágta rá büszkén.

A családomból is voltak ott, kezdtem el mondókámat. Azt is elmesélték, ki volt írva egy táblára, „Ne csak őrizd, gyűlöld!” Ott állati körülmények között tartották az embereket, akikre ráfogták, hogy osztályidegenek.

- Ott a dolgozó nép ellenségei voltak, a nagyságosok, kulákok, burzsujok és az árulók! - üvöltötte.

Évek óta nem volt semmi baj az operált gyomrommal, de akkor ott gombostűnyire zsugorodhatott, rettenetesen fájni kezdett. Alig vártam, hogy hazaérjek. Elhatároztam, többé felé sem nézek.

Este aztán megjelent egy vendég nálam, a lelkiismeret, és eszembe juttatta kedvenc professzorom tanítását, ami így szólt: "A szolgálatát alázattal végző gyógyító, akkor veszíti el hívatásának tekintélyét, ha nem a beteg embert nézi, hanem annak személyiségét, világnézetét, vagy vallását."

Másnap ismét megjelentem a pontos időben. A kezelés után én kezdtem el mesélni. Akkor születtem, amikor egyetlen hentes üzletünket, belvárosi házunkat és az oldalkocsis motorkerékpárunkat államosították. Burzsuj gyerek bélyeget nyomtak rám, születésem pillanatában. Később mi is össze voltunk pakolva a táborok nyitására, el akartak vinni bennünket Hortobágyra. Rettegtünk, féltünk. Valahogyan megúsztuk. Az iskolai kiközösítéseket, megalázásokat nem lehet elfelejteni. Minden hónapban felállítottak, és gúnyosan megkérdezték, mi volt édesapád foglalkozása 1947 előtt? A néha a többiek szinte kórusban válaszolták, "kereskedő". Nem tudták szegények mi lehet ebben a bűn, de azt igen, hogy ez megvetendő. Soha egyetlen verset nem mondhattam, nem szerepelhettem, hiába tanultam jól, az egyéb származásúak keserű könnyeit nyeltem.

Szemmel láthatóan kissé elgondolkodott a hallottakon, majd így szólt, furcsa mód, csendesen:

-  Jól van, hát voltak ott is kivételek.

Ennyi volt a reakciója. Ezt követően pár napig, a kezelések utáni beszélgetések elmaradtak. Egyik nap, amikor megérkeztem, ki volt pakolva a hűtő. Alig léptem az előszobába, ellentmondást nem tűrő hangon közölte:

- Ha végeztünk, kimosod a hűtőt, megvárod, még kiszárad és bepakolsz.

- Tessék? - kérdeztem.

Azt hittem, nem jól hallok. Még egyszer megerősítette akaratát, de még keményebben.

– Juliska, Te összetévesztettél a takarítónőddel. Ez nem tartozik a kezelés és a tornáztatás feladatkörébe. Most már elég jól mozog a kezed, magad is el tudod végezni. A héten még ellátom a feladatom, de kérlek a jövő héttől, keress mást helyettem.

 Így ért véget a kettőnk találkozása. Pár éve hallottam felőle.  Egy elfekvőben ért véget a földi útja. Sokat, nagyon sokat szenvedett. A mennyei törvényszéken is megjelent azóta számot adni a cselekedeteiről és, hogy bűnbocsánatot nyerjen!  

 Az Úr bocsánatával, az örök világosság fényében, nyugodj békében Juliska!

Lélek Sándorné