HAJRÁ MAGYAROK!

Szálló ige is lehetne, mindenkinek, aki magyar, aki a nemzetének hű tagja. Lehetne, sajnos mert ez egy olyan képet vetít, melyre nem lehetünk sokan büszkék.
Pontosabban azokra, akik magukat szóban tartják magyaroknak, de tetteikkel a legnagyobb ellenségeink.
Ellenségeink a magyar nemzet minden tagjának határokon belül és azon kívül, magyarnak, székelynek, jásznak, kunnak.
Mert aki magyar, ahogy azt már annyian megfogalmazták, Szent István királyunktól kezdve, Vörösmartyn, Széchenyin, Petőfin át, egészen napjainkig, félreérthetetlenül fogalmazták meg. Nem szeretnék itt kifejezetten kitérni külön valakire, mert azzal valamely kedvencemmel szemben lennék igazságtalan. Lehetne az Wass Albert, vagy Nyirő József, Tamási Áron, vagy Makovecz Imre, magyarok, székelyek.
Csapjunk a lovak közé, had haladjanak, mert jövőnk a kezünkben, ellenségeink pedig magas fordulaton.

Itt van az ősz. Itt van a nagy Ünnep, a hősök előtti tisztelgés ideje. Az 56-os hősök előtt, akik szembe mentek az akkori őrült, nem magyarok által gerjesztett, de magyarok ellen irányuló terrorral. Ők a vérüket, szabadságukat adták a szabadságért, az elnyomás ellen vívott küzdelemben. Mert küzdelem volt az, harc a javából, melyet a nyugat karban tett kézzel figyelt tétlenül. Nézte és hagyta, hogy egy nemzet elvesszen, meggyötrődjön, ahogy tette 1849-ben, ahogy tette Trianonban. Ahogy tette a történelem során, mi meg nem tanultunk belőle. Kellett a magyarnak a fertő, a pokol, a megalázás, hogy amikor elviselhetetlen kitörjön, mint az alvó tűzhányó. Igaz akkor megremegett még a legbiztosabb palota is Bécstől Isztambulig, Moszkvától Párizsig. Csak Brüsszel áll még, a maga által alkotott homokos talajon.
Meddig?
Amíg a magyar tűzhányó megint robban, mert robbannia kell Székelyföldtől Sopronig. Robbanni is fog. Megérett e cudar világ a robbanásra.
Nézzük csak. Készül a nagy ellen ünnepség. A terror ünnepe, melyet a bal liberális magyarellenes oldal készít. Ők is emlékeznek, de valahogy másképp. Ők a terrort ünneplik, mint azoknak a szellemi és testi leszármazottjai, akiket a rendes ember csak egyszerűen gyilkosoknak, népirtóknak nevez. Biszkuk, Aprók. Na de a nemzetnek van méltósága és emlékezik a hősökre, a valós hőseire.
Emlékezne, ha nem provokálnák, nem tipornák sárba azok emléket némi csótányok, ludasok, szarháziak. Teszik ezt nem csak ezen a szinten, hanem gazdaság és politikai síkon is. Fájdalmas, hogy nyíltan magyar állampolgárokkal a magyarok ellen.

Itt nálunk egy másik harc van kibontakozóban. A szabadságunké, az önrendelkezésünké. Egy olyan harc nem magyar bitorlók ellen, melyek még a levegőt is megtagadnák a magyartól, a hitét a nyelvét és elenyésztene, felszámolna. Teszi mind ezt a nyugat beleegyezésével, a magyarországi nem magyar magyarellenes erők támogatásával. Nekik így a jó ha nem vagyunk, ha nem szavazunk, ha nem lesz majd lehetőségünk a nemzet sorsának a jövője érdekében beleszólni annak alakításában.
Jelképesen, vagy nem, de követni fogjuk a Gábor Áron útját Kököstől Bereckig. Bereckben született, hogy Kökösnél kapjon halálos sebet a székely, a magyar szabadság harc során. Jelképes, egy székely a magyar nemzeté, meg a nemzet a székelyekért.
Pedig ott Budapesten is van mit tenni, kell lépni, Békemenet talpra, had lássa a világ, hogy egy a magyar. Az is marad. Brüsszel remeg a föld, ha csendben is és lassan is, de remeg. Rezsi, bankadó, gazdasági uzsorások mind, de mind remegtek. Tetszik valakinek, vagy nem, de én nemzetem így szeretlek!