Kálvária

Hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, erre tanúságot teszek.

Marosvásárhelyre utaztam kisfiammal, a nagymamához. Stílszerűen azt kellene mondanom, hogy az anyósomhoz, de ez igaztalan lenne: mindig édesanyám volt, az első perctől kezdve, a mai napig.

A vonaton utazva beszélgetésbe elegyedtem egy tündéri házaspárral, akik Kincses-Kolozsvárra utaztak. Jánoska kisfiam nagyon szerette a meséket, akkor épp a Csipike meséknél tartottunk. Kiderült, hogy a házaspár nem más, mint a Csipike mesék írója, és felesége. A gyermek mindig közel hozza egymáshoz az embereket, s a beszélgetésünk folyamán elmondtam kisfiam betegségét, s azt is, hogy az orvosi vélemény alapján talán fél évet élhet még.

Javasolták, hogy Marosvásárhelyen keressem fel a kettesszámú szemklinikán F. L. szemész professzor urat, mert Ő csodákra képes.

Így tettem. A professzor úr azonnal fogadott. Alapos vizsgálat után kijelentette, hogy a gyermekem élni fog, sorozatműtéttel megmenti az életét, bár a látását már nem tudja megmenteni. A nap kisütött felettem. Mit bántam én a vakságot, hiszen életet ígért, s akkor csak erre tudtam gondolni. A nehézségekről, amivel a vakság jár, halvány fogalmam sem volt, s talán jobb is, hogy nem tudtam, minek nézek elébe.

A legsötétebb Csauseszku időszakban volt ez, a diktatúra ingott ugyan, de még tartotta magát.

A professzor úr felírta, hogy milyen gyógyszerekre van szükség, s azzal váltunk el, hogy két hét múlva találkozunk, s elvégzi a szükséges szemészeti beavatkozásokat.

Kint a folyosón összeborultunk mamával, zokogtunk, nevettünk, hisz reményt adott a professzor.

Hazajöttem, s a családom összefogásával egy héten belül a kezemben voltak a műtétsorozathoz szükséges gyógyszerek, eszközök, s indultunk vissza Marosvásárhelyre.

Mama szokás szerint elénk jött Székelykocsárdra, s ettől kezdve mintha Isten tenyerén lennék, úgy éreztem magam: mindenről intézkedett, nekem csak az volt a dolgom, hogy pihenjek, erőt gyűjtsek.

Két nap múlva elindultunk a klinikára: mama, Manó, és én.

Csikorgó hideg volt, térdig érő hó, s lefagyott úttest fogadott az utcán bennünket. Babakocsiban vittük kisfiamat, mert úgy állapodtunk meg a professzor úrral, hogy a műtét után, ha felébredt, hazavisszük, nem marad a korházban benn fekvő betegként.

A Lupeni útra a Grand hotel mellett kellett felmennünk, egy nagyon meredek, eljegesedett úton. Budapesti lakosként nem voltam tisztában azzal, hogy egy ilyen út veszélyes is lehet, így bátran nekivágtam.

Negyed úton lehettünk, amikor olyan síkos szakaszra értünk, ahonnan már nem tudtunk visszafordulni, de előre sem tudtunk menni. Térdre estem, toltam a babakocsit magam előtt, a másik kezemmel a mamát húztam-vontam, fogcsikorgatva, végső erőfeszítéssel, mert úgy éreztem,, ha visszafordulunk, a fiam talán sohasem jut el a gyógyulást jelentő klinikára!

Nem tudom, meddig tartott, míg felértünk ezen az emelkedőn: remegtem, kimerült voltam, izzadt, csapzott, de egyszer csak fenn voltunk.

Diadalmasan visszanéztem, s két véres csíkot láttam: a jég lenyúzta a lábamról húsig a bőrt, a nadrágom cafatokban lógott. Nem éreztem fájdalmat, csak valami eufórikus örömet, a győzelem örömét.

Két véres csík jelezte az utamat. Két véres csík, stációról stációra.

Ez volt az Én Kálváriám!