Az asszony virágcsokorral kezében a komódhoz lépett, levette az egyszerû agyagvázát és elindult megtölteni vízzel. Eszébe sem jutott, hogy a drága márkás porcelánt, vagy a kézzel csiszolt ólomkristályt válassza a gyönyörû csokornak. A vázák örökké élnek, mindig mesélnek... — hallotta édesanyja hangját. Felnézett a fekete keretes képre, a mindig mosolygó szülére.

Az unokájától kapott sárga rózsákat rendezgette, az ismerõs illat, emléket ébresztett fel benne. Akkor is ott állt a váza az ünnepi asztal közepén, sárga rózsabimbókkal dúsan megpakolva. Az öreg óra elütötte a hetet, napszentület járta. Örvendezett az asztal körül a gyereksereg, mindenki elfoglalta helyét, Mamókára vártak. Hasztalan dolog miatt nem késett soha, ezért szánta el magát a család feje, elindult a házvégébe az öregasszonyhoz. Hiába kopogott a vásott ajtón, egy hangot sem hallatott a néne. Ráhárult a feladat, hogy valamit tegyen, beférkõzzék a lakba, meg nézze, mi történhetett. Nem ment ez egykönnyen, mert belülrõl a zárkulcs mellett, rá is reteszelte. A melléképületbe sietett, kisbaltát és ráspolyt vett a kezébe, nem talált más alkalmasságot hamarjában. Az ajtó falatnyi nyílásába nyomta a ráspolyvéget, és feszíteni kezdte, nem ment vele semmire, munkáját hasztalan fáradozás kísérte. Fontolóra vette, még mit tehet, addig spekulált, míg megérkezett a megoldás. A kisablakhoz lépett, benézett, horgolt függöny takarta a belsõt, de látni lehetett a szemközti ágyon fekvõ testet. Cselekedni kéne, de szaporán, minden pillanat versenyfutás az idõvel — korholta magát, majd fogja a baltát és betörte az üveget. Kiszedte a nagyobb üvegdarabokat, benyomta a keretet, és szólongatta az asszonyt. Nem hallott semmit, arca pírja viaszsárga színre váltott, szeme lecsukva, szája mosolyra húzva. Gyerek kell, ki befér, és kinyitja az ajtót — gondolkodott hangosan. Sietõsen visszatért a nagy házba, elmondta mi történt. Mentek is mindahányan voltak. A középsõ fiú vállalkozott, bemászott a kicsinyke ablakon, eltolta a reteszt, megfordította a kulcsot, kitárult a nehéz ajtó, vele egy ismeretlen világ, a szülõk elõtt. Hófehér meszelt falú kicsi helyiség. Egyik felében sifonér, alig kihúzott fiókkal, benne, katonás rendben mángolt, keményített ingváll, és pendely. Szemben az ágy, rajta a néne, ropogós ingvállában és pendelyében, örök álmát alussza. Készült a hosszú útra, az ágy melletti széken szépen sorjázott úti ruhája, fõkötõje, imakönyve és az olvasója.
 A gyertyatartóban az éjjeli szekrényen, szentelt gyertya várta, hogy lángja táncot járjon, angyalt hívjon, aki hazakíséri a lelkét.
Gyerekeket összeterelték sebtében, és a házba kísérték. Hiába vártaa terített asztal, hogy levegyék terhét, nem vett onnan senki semmit, ezen az estén. Orvosért futottak ló halálban, jött is az hamarjában, nem késlekedett, útközben mesélni kezdett...

 Mamókáék valamikor, jó gazda módjára, szorgalmas munkával épülték a házat. Tehetõseknek számítottak kicsinyke földjük ellenére.
Mintha a Jóisten a tenyerében tartotta volna õket, úgy gyarapodtak, szénában, szalmában, tehénkében, és majorságban. Egyben volt csak szûkmarkú az Isten, egy fiúcskát adott csupán, pedig, hogy vágyakoztak újabb gyermekáldásra. A pirkadat munkában találta a szorgos népet, szülés után alig pár héttel, jó idõben ott ringott a bölcsõ a verandán, ha felsírna a gyermek, meghallják. Égett a munka a kezükben, vidáman szüretelték a gyümölcsét. Múltak az évek, a gyerek cseperedett, szép szál legény lett belõle, jól nõsült, pár holddal több lett, a munka sem kevesebb, de nem panaszkodtak, végezték a dolgukat. A háború elszólította a ház urát, hozott a posta néha egy-két tábori levelet, utána egy hírt, hogy orosz fogságba esett. Várta haza asszonya, de soha nem érkezett meg. Nem sokkal késõbb elvették a földjüket, a hatalom ellenségének, kulákoknak titulálva, üldözték õket. Egy ember maradt hûséges segítõjük, az egykori béres, vigasztalta gazdaasszonyát, mikor a padlást lesöpörték.
Az asszony örök feketét öltött magára, gyászolta az urát. A reményt nem adta fel, hogy egyszer viszontlátja, de úgy gondolta, ha mégis hazatért a Teremtõjéhez, illendõen meggyászolja, ebben a kettõsségben tengette az életét. A fia nem ment a téeszbe, hiába kérték szépen, verték csúnyán, inkább tanult mesterségét választotta, a kádárságot folytatta. Nem volt annak sem keletje, hiszen kinek kellene a hordó szõlõ nélkül? A fiú egyre szegényebb, egyre fásultabb lett. Egy szürke esõs hajnalon kötelet vetett és felakasztotta magát. Történt  ez az után, hogy szülõi házukba idegeneket telepítettek. A tornácról két bejárat nyílott, egyik a nagy lakásé, másik a béres szobájáé volt valamikor. A kis szobát meghagyták a háziaknak, a nagy lakást az új lakók kapták. Pár nap múlva bontották a kemencét, melynek padkáján nem csak a macska szeretett sütkérezni, hanem a fiú is ott ücsörgött, könyvvel a kezében, mikor tanulta a betûvetést. Az asszony nem bírta nézni, hogy verik szét lakásukat, leköltözött a nyári konyhába, a kislakba. Fia temetése után, a nagy épületben lévõ szobának az ajtaját, akkor nyitotta meg, ha nagy ritkán vendége érkezett, a béres szobájából, tisztaszoba lett.
Nem voltak kedvesek az idegenek, felcsapott fejjel jártak, köszönni sem szoktak, lenézték a kisemmizettet, sajátjukként lakták a házat. Tisza kutyának is mostoha sorsa lett, láncra verettetett. Hamarosan úgy döntött a szegény pára, hogy felkötözik a szabad kutyák mezejére...
Szegény asszony titokban éjjel földelte el hûséges barátját a kertvégében. Magányosan, szegényen és szerényen tengette az életét.
Terményt kapott azoktól, akikhez eljárt paprikát fûzni, napraforgót verni, minden munkát elvállalt, ami csak adódott. Hívták is sokan, mert senki nem tudott úgy lúggal mosni, kékíteni, keményíteni, meg mángolni, mint õ. Olyan lett a vászon a keze alatt, hogy a csodájára jártak. A munka soha nem volt ellenére, de nehéz terhe alatt a háta egyre görbébb lett, töpörödni kezdett kicsi termete, a megkeseredés mély ráncot szántott arcára és kezeire. Nehéz sorsot viselt, a lelke cserepein járva, a félelem rácsaival körülvéve.
Sorsfordítója az egyenruhások távozásával érkezett. Hármas cserével új család költözött a nagy házba. Az idegenek hamar megszerették a nénit, Mamókának szólították a gyerekek. Szegény alig, mert a közelükbe térni, de gyakran hallották a hangját, ahogyan a gyerekekkel beszélgetett. Történt egy napon, hogy a nagy kert végében valaki levágta a lakatot, a kert mögötti tóparton futkostak a lurkók. A kicsi asszony rosszat sejtett, nem hallotta az udvaron a gyerek zsivajt, elindult megkeresni õket.
Volt nagy riadalom, amikor megpillantotta a veszélyhelyzetet, nem tudta mit tegyen, ha rájuk kiált, megijednek és belecsúsznak a tóba.
 Szedte apró lábait, ahogy csak tudta, közben imát mormolt...
A közelükbe érve könyörgõre fogta.
— Kedveseim, gyertek gyorsan, málét sütök, segítség kéne, szitálni a kukoricalisztet, öreg vagyok, nem jól látok, ki segít nekem?
Több sem kellett a gyerekcsapatnak, mind odafutottak. Be is mentek vele, nem tétlenkedhetett, felment a lépcsõn, és bekopogott illedelmesen. Elmondta mi történt, és kérte a fiatalasszonyt, a kertkaput zárják le gyorsan, hogy a gyerekek biztonságba legyenek.
Marasztalták volna, hiába, nem volt már egy évtizede a lakásban, idegen már a sajátja... Félt mindenkitõl, sorsáról soha nem beszélt, megtanulta a némaság hoz csak békét. Látott és hallott ávós tivornyát a kék parolinosoknál, amikor a tornácon borozgatás közben vihogtak a kínzások technikáján...
Elköszönni készült. A kislány az anyjához fordult.
— Édesanyám engedj el a Mamókával, málét fogunk sütni, én szitálom a lisztet.
Málét... — gondolkodott el a fiatalasszony —, hallott róla, de még maga sem evett, soha nem sütöttek.
Az öregasszony lehajtotta a fejét és így szólt.
— Nem tudtam, mit tegyek, csak azt, ha segítséget kérek, a gyerekek bejönnek velem. A gyermeklélek tiszta, hófehér, mint a gyolcs.
Ha megengedi asszonyom, hogy a kislány lejöjjön velem, megsütöm a málét.
Engedte, persze, hogy engedte, hiszen a gyermekeit mentette meg a néni egy esetleges balesettõl.
A málé elkészült, szilvalekvárral megpötyögtetve. Egyik tányérra a széle került a tésztának, ez maradt neki, a másikra szép szeletek, mozsárban tört cukorral megszórva, a család számára lettek tálalva. Ettõl fogva egyre többet beszélgettek. Néha a gyerekek kóstolót vittek a kiskonyhába, ha süteményt sütöttek.
Az egyik gyerek eltörte a lábát, azonnal kórházba kellett vinni, Mamókát kérték meg, vigyázna-e a másik kettõre, míg odalesznek.
Életének legszebb feladatát kapta, örömmel vállalta. Mikor hazaértek — nem tudták honnan —, de a néni kezében egy hajtogatós mesekönyv volt, melybõl olvasott a kicsiknek. Nem merték kérdezni, kié volt a könyv, féltek, nehogy fájó sebeket szakítsanak fel a kíváncsiságukkal.
Új fejezet kezdõdött az életükben. Minden vasárnap egy terítékkel több került az asztalra. Mamóka pontos idõben, virággal és egy zacskó csokoládéval érkezett. Volt abban õzike, Balaton és Gránit kocka.
A család pótnagymamát kapott, a néne meg unokákat. Békében, nyugalomban, és nagy szeretetben éldegéltek. A gyerekek szabad bejárást kaptak a tisztaszobába. Kincseket kerestek, találtak is bõven, egy gyöngyös csillár maradványát, színes üveggolyót, kitûzõt, brossot, kalaptût, de még a köves gyûrût is megkapták, amit a láda rejtett.

A szentelt gyertya még égett, amikor elvitték. A temetésen a koporsó mellett felsorakozott a család apraja, nagyja.
Évtizedek múlva is friss virág van Mamóka sírján. Az egykori gyerekekbõl nagymama és nagytaták lettek, akik unokájuknak mesélnek Mamókáról, a régi világról, mely soha nem ismétlõdhet meg. Kérik a fiatalokat, soha ne feledjék az agyagváza igaz meséjét, adják tovább a gyermekeiknek, õrizzék a vázát, mert a vázák örökké élnek, ha el nem törnek.
A ház sem áll, a tó is eltûnt régen. Lakótelep épült a helyében.
Csak egy csillag ragyog fényesebben minden este a házak felett az égen...

Pendely: fehér lenvászon ing, amit a ruha alatt hordtak.
Pruszlik: mellény.
Napszentület: napnyugta.

Részlet: Wass akarattal: Tárogató Hangján Antológia 2010.

B.kép: Admin fotó