.

Hédi napok óta lázban égett, izgatottan készült az osztálytalálkozóra. Új kosztümöt varratott magának. Nehezen szánta rá magát, nem szeretette a flancot, pénzének is szűkében volt, de nem érte be a régi. Sokat spekulált, hogyan spórolhatja ki az árát. Szegénysége nem befolyásolta ízlését az igényességét. Csak természetes anyag jöhetett szóba, ki nem állhatta az olcsó műszálas bóvlit, ezért aztán a ruhatára, pár egymással kombinálható kosztümből és blúzból tevődött ki, ami elfért egy kis szekrényben.
Negyven ötször fordult meg az év örökké forgó kereke, a ballagásuk óta…
A régi diáktársakat szétszórta a sors szele. A találkozókon is egyre több padra került virág…
A közös misén, az eltávozottak lelki üdvéért szólt az ima.
Az idő kedvezett a jeles napnak, még is lassan teltek a padok, az osztály egyharmada hiányzott, pedig igazolást már csak az Úrtól fogadnak el...
Julikát, a prímás lányát is hiába várták. Senki nem tudta mi történhetett. Aggódni kezdtek. Julika precíz és pontos teremtés volt, minden alkalommal elsőként jelezte részvételét, és fizette be a költségeket. Fel kell hívni döntöttek páran. Csalódottan állapították meg, a telefonja ki volt kapcsolva. Rossz előérzésük támadt. Fontolgatták, mit tegyenek, hogyan tudnák elérni. Az óra mutatói lassan ballagtak, peregtek a percek, indulni kellett a misére. Aggodalmuk rányomta bélyegét a templomi áhítatra. Különösen Hédi érezte magát cefetül, a háborgó lelkiismerete miatt. Szemrehányást tett magának, amiért nem kereste meg egykori barátnőjét. Amíg egy városban éltek, gyakran összejöttek, sűrűbben találkoztak.
Összeforrt az ő sorsuk, az első közösen eltöltött iskolai naptól. Abban az időben is sokat számított a származás…
Hédi burzsuj gyerekként „egyébszármazásúnak” titulálva indult hátrányos helyzetűként, Julika pedig, cigányprímás lányaként…
Volt még egy osztálytársuk, kinek a szülei a háborúban menekültek, nagyon sokan voltak testvérek, ő volt a harmadik „kiválasztott” a „menekült”…
A három lány hamar összebarátkozott. Véd-, és dacszövetséget kötöttek egymással.
Julikát fogadták be elsőként a többiek. Szép, formás lány volt, szénfekete szemmel, éjfekete sűrű hajkoronával. Kissé csibészes mosolyával, okos, korrekt gondolkodásával és végtelen alázatával a legjobbak közé verekedte fel magát.
Könnyen tanult, és mindig szívesen segített másoknak.
A három lány a hátsó sorokban kapott helyet. Akkor tájt a kádergyerekeké voltak az első sorok. Némelyikük strébersége ma is szomorú emléket idéz fel bennük. Volt közöttük olyan, akinek a keze állandóan a tanár „szájában lógott”, úgy jelentkezett, hogy majd kiesett a padból. Az volt a legvidámabb pillanat, amikor felszólították.  Néha napján akkora sületlenséget mondott, hogy az egész osztály kuncoghatott rajta.
Julika születés napjára, meghívták az egész osztályt. A köszöntőre kevesen, és mindig ugyanazok mentek el.  Három fiútestvérre büszkélkedhetett. Az egyik hegedült, másik citerázott, a harmadik zongorázni tanult, Julika fuvolázott. Zeneiskolába jártak, mind a négyen. Született zenei tehetségüket szüleik iskolázták.  A vendégeknek tetszett a rögtönzött koncert, jól érezték magukat. Szívesen időztek a családnál.
Akkoriban az éttermek minden estére megteltek, élő cigányzene mellett vacsoráztak, szórakoztak az emberek. Julika édesapja a város előkelő éttermének a prímása volt. Minden este hófehér, ropogósra keményített ingben, kalocsai mintával hímzett, magyaros mellényben dirigálta a zenekarát. Nem csak ismerték, de szerették és tisztelték a városban a prímást. Saját házukban laktak. Nem nagy luxusban, de igényes körülmények között éltek. Egy nagy könyvespolc kínálta az irodalmat a lakásuk nappalijában. A szülők nem voltak iskolázottak, de beszédükön érezni lehetett az olvasottságot, érdeklődést a világ dolgairól, és ami a legfontosabb, az emberszeretet sugárzott belőlük. Julika édesanyja öltözködésében helyet kapott és belefonódott a cigány hagyomány, tarka hosszú bő szoknyát viselt, és tarka kendőt a hétköznapokban.
Vasárnap, a templomba azonban az akkori divat szerint öltözött, de kendő nélkül soha nem lépett az utcára.
A lányok minden évben együtt vásároltak színházbérletet. Elválaszthatatlan bárátokká kovácsolta össze őket a megkülönböztetett sorsuk. Piroskától harmadikban el kellett szakadniuk. Szabó édesapja megbetegedett, fonónő édesanyja nem keresett annyit, ami elég lett volna a család fenntartására, így neki be kellett állni a sorba. Az iskolapadot a szövőgép váltotta fel. A gyárból hamarosan ment férjhez az egyik szerelőhöz. Mire a többiek érettségire készültek, őt a közelgő anyaság foglakoztatta.
Julika jelesre érettségizett, felvételizett az egyetemre. Kétszer utasították el, helyhiány miatt…
Nem adta fel, harmadszorra bejutott. A gólyabálon megismert, egy dunántúli fiút. Óriási szerelem alakult a két fiatal között. Az okos, intelligens lányt hamar befogadták a fiú szülei. Féltek ugyan a falu szájától, de a fiuk boldogságát mindennél előbbre tartották. Két lakodalmat tartottak, egy falusit és egy városi cigányt.
Julika köztisztviselőként dolgozott, onnan ment nyugdíjba, ahol a pályát kezdte. A férje jó nevű jogászként praktizált, haláláig. Két gyerekük született, mind a kettő diplomát szerzett. Az előbbi találkozón négy unokájának fényképét mutatta büszkén a nagymama.
Julika végtelen szerénységével, jóindulatával, alázatos intelligenciájával boldog családi értéket teremtett és adott át a gyerekeinek szülői mintaként.
Szorgalmával, emberségével kivívta az emberek jóindulatát, szeretetét, sok igaz barátra talált.
Az évek, évtizedek múlásával azok is megpróbáltak közelébe kerülni, protekciót kérni, ügyes-bajos dolgaikhoz, akik valamikor a kiközösítők táborát gyarapították. Soha senkit nem utasított el, mindenkinek kezet nyújtott…
 Vacsora alatt szomorúan tekintettek az üres székre. A tányérokban jócskán fogytak a falatok, amikor nyílt az ajtó, és tolókocsiban, begipszelt lábbal, a menye kíséretében megjelent Julika. Egyenest a kórházból jöttek. A délelőtti nagy készülődésben baleset érte, eltörte a lábát, a gipsz lassan száradt…
Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, Julika mosolyogva integetett. Vidám beszélgetésbe kezdtek, észre sem vették, mikor éjfélt ütött az óra. Készülődni kezdtek. A következő találkozó várakozásában és a boldog viszontlátás reményében köszöntek el egymástól egykori diáktársak és barátok.

B.kép: admin fotó