Frézia festménye

Öltözködöm, készülődök, még egyszer megnézem, nálam van e minden, nehogy valamit itthon felejtsek. Elindulok az állomásra. Megváltom a jegyet, a vonat indulásáig van még időm, sétálok, lépteim ütemesen koppannak váróterem mozaik kövein.

 Beérkezik a vonat, felszállok, elindulunk. Frézike jár az eszemben, magam előtt látom, melegség fut át rajtam. Két hete, amikor a hírt hallva elszorult a szívem, a TEREMTŐT kérve könyörögtünk érte valamennyien tárogatósok, Frézikénkért, aki nélkül mi soha nem lehetünk egészek többé!

Egy közülünk, egy szín, egy érzés, egy szívdobbanás, egy sóhaj, mely mellkasunkat feszíti. Egy könnycsepp lányaink szemében, simogatás, szelíd mosollyá oldódva. Amikor jött a hír, Frézike újra otthon van, véget ért a megpróbáltatás, a kórház kegyetlen, fojtogató, hideg embert próbáló légköre, ridegsége. - Persze, megyek, mihelyt tudok, miest jobban leszel Frézike, szóltam a telefonba vele beszélgetve. – Várlak Zoli, Gizuska receptje szerint főzött töltött káposztával.

 Ezek a gondolatok futkároztak előttem, még a vonat egyenletesen haladva közeledett Szeged felé, majd befutott az állomásra. Leszállva, villamosjegyet váltok, a megállóban várom a járművemet, befut, felszállok, s elindul velem. Nézem ezt a csodálatos szép tiszaparti várost, minden épületére, utcájára rácsodálkozva. Frézike szavai jutnak eszembe. A végállomáson szállsz le, átjössz a Csongrádi sugárúton a tízemeleteseken túl, utána srévizavé, az ötemeletes házsorig olyan 2-3 száz méterre.

 Beér a villamos a végállomásra, leszállok, elindulok. Az emeletes házakhoz érve találok egy nyitva tartó üzletet, üres kézzel mégsem mehetek. Kérdésemre megkapom a felvilágosítást, gond nélkül odaérek. Becsengetek, nyílik az ajtó.

Soha nem láttam még életben, de tudom csak ő lehet Frézike. Elmosolyodunk mindketten, már ölelem, üdvözöljük egymást. Bevallom kellemes csalódás, látva, korát meghazudtolóan, fiatalos, csinos küllemű élénk, mozgékonynak tűnik. Hála ISTENNEK, külsőleg nyoma sem maradt súlyos betegségének, mely ágyba parancsolta az intenzív osztályon.

Körbe vezet, megmutat mindent az otthonában, süteményt, italt hoz, minden finomsággal megpakolja az asztalt, lesi még a gondolatomat is, kitalálni próbálja minden óhajomat. Zavarban vagyok, lassan oldódik beszélgetésünk közben az ismeretlenség emelte gátlásosság. Mesél magáról, életéről, fiatalságáról. Megtudom azt is, miért lett Frézia. Még magamról beszélek, érdeklődéssel figyel. Lassan kibontakozik ETERNITY mivoltom Tárogatóba fonódott szála, (hogyan kerültem ide, drága H Z$uzsi barátom közbenjárásával.)

A beszélgetést megszakítva ebéd előtt, felhívja Gizuskát, aki már várta bejelentkezésünket. Pár szó után átveszem a telefont. Gizuskánk hangja sugárzik a boldogságtól. Csacsog, mondja, sorolja az eseményeket. Közben Frézike készülődik, terít, már készíti az ebédet. Elköszönünk egymástól Gizuskával.  – Természetesen átadom, mondom, még mielőtt leteszem a telefont.

Már az asztalnál ülünk, Frézike biztat, kínál. – Zoli, szedjél még, fogyjon el mind! Pukkadásig eszem magamat a Gizuska féle recept által elkészített ételkülönlegességgel.

Kissé később újra Frézike egészségi állapotára térünk vissza beszélgetésünben. Elmondja, érezte mellette volt az egész Tárogatós csapat, hogyan látta el minden jó tanáccsal a két egészségügyi szakmabeli, Gizuska és Vicuska, hogyan ápolták, gondoskodtak róla, telefonon keresztül. Elérkezik a búcsúzás pillanata. Frézike felajánlja, kikísér az állomásra, készülődik, öltözködik. Szedelőzködöm magam is, kezembe veszem az ajándékba kapott festményét, egy nylon szatyorba süllyesztem, azzal a kis térképpel együtt mit adott még, Szeged város térképét. Megköszönöm a gyönyörű ajándékot, egy festmény, virágcsendéletet ábrázol, Ő maga festette. - Ez nekem örök emlék lesz tőled, soha senkinek oda nem adom! Elmosolyodik.

A villamoson ülve, még keresztül döcögünk a városon, mindent megmutat, minden utcáról-házról mond valamit. Mesél, tájékoztat. Hallgatom figyelmesen, nézem, hogy megjegyezzem arcát, alakját, vonásait. Az állomásra érünk, elköszönünk. Én a vonathoz indulok, ő elindul tovább haza a villamossal.

Haza érkezve, mielőtt szobám magányába vonulnék. A képnek keresem a helyet. A falra függesztem, mint egy oltárt nézem. Titkos imádságként rebegem. Óvd URAM, kérlek, ne hagyd el „Tárogató föld katonáját” Mely a Te végtelen gazdagságod, jóságod Gyöngyszeme.

Tartsd meg őt Szeretetedben, s URAM megköszönjük néked.