Kertek alatt lopakodik a tavasz, ezt onnan tudom, hogy a kertben kibújt az első hóvirág.

Korán ébredek, a Labradorom ugatására, megint idegen jár az utcán. Kellemes az idő, kicsit csípős, de nagyon tiszta a levegő. Pizsamámra felkapom a fürdőköpenyem, s csak úgy, mezítlábasan, papucsban kimegyek a teraszra.

Alig pirkad, mégis észreveszem a szerény, hó alól kibújó hóvirágokat.

Zsemle kutyám örvendezik nekem, kétszer is körbe kerül, és leül velem szemben,  vakkant egyet, mintha mondaná, hogy elzavarta az idegent. Megpaskolom a fejét, igazi, hű társam, nem csalna meg semmivel és senki miatt.

Honnan is jut eszembe a megcsalás? Húsz éve múlt, hogy elváltam Truditól, megfeleztük a házat, a bútorokat, a telket, csak a két gyereket nem. Ők ott laktak, ahol akartak, nálam is, nála is helyük volt. Tamás többnyire az anyjánál tartózkodott, Zsófi meg nálam. Már mind a ketten kirepültek, saját családjukkal élnek, csak mi maradtunk itt, külön, mégis egybekötve, a volt házaspár.

Gyakran hetekig nem is találkozunk, nem, mintha hiányozna a másik. Sokáig abban reménykedtem, hogy újra férjhez megy, és megváltom a házrészét, itt maradhat velem valamelyik gyerek, de ebből nem lett semmi.

Visszamegyek a házba, mert harapdálja bokámat a hideg. Rövid már a pizsamanadrágom szára, de nem dobom ki, mert nincs semmi baja, csak kicsit összement a mosásban. Cintia unokám szerint kinőttem, közölte velem a négyévesek megkérdőjelezhetetlen logikájával.

Húsz év asszony nélkül, hosszú idő. Megtanultam mosni, főzni, takarítani, a kertrészemben megtermelem a zöldséget, néhány gyümölcsfát is ültettem. A menyem szorgosan befőzi a termést, felesben, így nekem kitart az újig a lekvár, meg a befőtt, savanyúságot sem kell vennem.

Felteszem a kávét, négy adag fő le, ebből kettőt most iszok meg, kettőt meg a reggeli után. Készítek szendvicset az útra, ma megyek vizsgáztatni, nem lesz időm ebédelni, majd, amíg tart a cigarettaszünet, az alatt elnassolom.

Nem iszom, nem dohányzom, nem szórom a pénzt, az asszonynak mégis mindig baja volt velem. Miért kell nekem még egy diploma, sohasem vagyok otthon, ha szükség lenne rám.

Szükség lenne rám?

Soha nem volt szüksége rám.

Állandóan büntetett valamely vétkemért, még az el sem követetteteket is a fejemre sorolta, soha nem volt egy gyengéd, jó szava sem hozzám. Az ágyban sem jöttünk ki egymással. Állandóan fájt a feje, vagy éppen menstruált, esetleg rossz volt a gyomra, és már nem is emlékszem az ezernyi kifogásra, mellyel sikerült a nullára redukálnia a szexuális életünket. Azaz, csak az enyémet, mert nekem eszem ágában sem volt más nő után nézni, abban bizakodtam, hogy megjön egyszer az esze.

De nem jött meg.

Szórta a pénzt, amit megkerestem, és összeszűrte a levet a főnökével. Már mindenki tudott róla, csak éppen én nem.

Finom ez a kávé, főleg így, tejszínhabbal. Szeretem az édességet, és szerencsés vagyok, mert nem látszik meg rajtam. A menyem ismeri a gyengémet, ezért minden héten süt nekem süteményt, de úgy, hogy abból az unokám sem kap egyetlen morzsát sem, mert az a papáé.

Tényleg, még van a meggyes-diós linzerből, viszek is belőle két szeletet, az utolsó darabot pedig meghagyom vacsora utánra. Feltéve, ha egyáltalán vacsorázom.

Mit is mondott a fiam?

-          Apa, keress magadnak egy megfelelő idegen nőt, aki mellett boldog lehetsz. Tudod, az internetet ismerkedésre is lehet használni, nem csupán munkára.

Hatvannégy évesen ugyan mire számíthatok?

A korosztályomhoz tartozó egyedülálló nők elfásulnak a vélt és valós sebeik nyalogatásában, félnek az új kapcsolattól, bár vágynak rá, de nem bíznak magukban sem.

Engem is kétségek gyötörnek, kellek én valaha valakinek?

Persze, a gyerekeimnek, az unokáimnak, a tanítványaimnak, a barátaimnak, a kollégáimnak, de a szebbik nem soraiból soha nem kapok egy tisztességes, egyenes igent, vagy nemet, csak homályos utalásokat, vagy eléggé konkrét kéréseket, amelyeknek eleget tenni nem akarok, s talán már nem is tudok. Életem negyedik negyedében szeretném azt tenni, amihez kedvem van, nem akarok parancsszóra hallgatni. Megteszek én önként mindent azokért, akiket szeretek, és tudom, hogy ebbe a körbe nehéz bekerülni, de nem lehetetlen. Esélyt az kap, aki felolvasztja a szívem. Sokáig tart? Nem tudom. Ám, ha annyit nem érek, hogy időt, energiát szánjon rám, az a bizonyos ismeretlen nő, aki tetszik nekem, akkor maradok egyedül, a rigolyáimmal, a szokásaimmal, s úgy érzem, akkor sem vesztek semmit.

Húsz éve téli álmát alussza a szívem, a válásom óta.  Elfelejtettem, milyen is szerelmesnek lenni, talán soha nem is voltam az.  Összekevertem a dolgokat, azt hittem, elég, ha tetszik nekem, a másik meg kedvel, majd a házasság meghozza a feleségem étvágyát is, elvégre hozzám jött feleségül és a mi családunkban nem divat a válás. Lehet, hogy nem divat, de megtörtem a sort, divatba hoztam. Egy évvel a válásom után a bátyám is felrúgta a házasságát, és a nyolcvanhat éves keresztapám is bevallotta, hogy azért jár sakkozni nap, mint nap a könyvtárba, immár évtizedek óta, hogy addig se legyen otthon.

 Oké, megiszom a második kávét, letusolok és indulnom kell.

Valamelyik női lapban olvastam a lányoméknál, hogy a nők is dilemmáznak azon, hogy lehet-e szerelem nélkül élni. Micsoda kérdés! Persze, hogy lehet, csak az ember szíve lassan immunis lesz, akkor sem dobban nagyobbat, ha látok egy csinos, kívánatos nőt, mintha beoltottak volna az influenza és egyúttal a szerelem ellen is. Csak ez utóbbinak tartósabb a hatása.

Még az este kikészítettem a vizsgáztató öltönyömet, a sötétkéket, fehér inggel és világoskék nyakkendővel. Ebben nem lehet randevúra menni!

Üsse kánya, felveszem a Londonban vett öltönyömet, sportosan elegáns a barna-zöld kockás gyapjú zakó, a hozzávaló barna nadrággal, tojáshéj színű inget veszek hozzá, nyakkendőt meg nem kell, úgysem szeretem, olyan, mintha fojtogatna. Egyébként is azt mondta Balázs unokám, hogyne hordjam ezt az öltönyt, mert tetszik neki, és ha nagy lesz, akkor adjam neki.

A gyerekek ösztönösen érzik, mi a jó és a rossz. Ha Balázsnak tetszik, akkor minden rendben lesz. Csak ehhez barna cipőt kell felvennem, azt meg át kell húznom a színtelen pasztával, hogy csillogjon-villogjon. A nők sokat adnak arra, hogyan néz ki a férfiember, pedig sokkal fontosabb lenne a belbecs, mint a külcsín, de ezt ők sohasem tanulják meg.

Karácsonyra kaptam egy Boss férfi parfümöt, itt az ideje, hogy felbontsam. Most legalább illatozom, mint egy légtisztító gyertya. Már nincs időm újra megmosdani, ahhoz le kellene vetkőznöm, mert ha víz közelébe kerülök, biztos, hogy bevizezem valahol a ruházatomat.

Gondosan bezárom az ajtót, közben arra gondolok, hogy letéphetnék néhány szál hóvirágot, az legalább szerencsét hozna. Miért is? Mert úgy gondolom.

Micsoda dolog az, hogy egy férfiember nem lehet babonás?

Zsemle azonnal képen nyal, amint lehajolok a hóvirágért. Nesze neked parfüm! Persze, nőstény a drága jó Labradorom!

Kiállok a kocsival, bezárom a nagykaput és azonnal eszembe jut, hogy Le Figaro újságot elfelejtettem a táskámba tenni, pedig az lenne az ismertető jelem, az övé pedig az Elle magazin. Nem megyek vissza, már nincs idő tollászkodni, mert késésben vagyok.

Nyomom a gázt, és csak reménykedem, hogy nem mérnek sebességet.

Meggondolom magam, nem keresek annyit a mai napon, mint amennyibe a sebesség túllépés kerülne, egyébként sem kezdik el a vizsgát nélkülem.

Tíz percet kések, az nem sok idő, nekem nem, csak szegény vizsgázóknak, akik ott toporognak a terem előtt.

Nyitom a terem ajtaját és odaszólok az izgulóknak, hogy a félősök közül jöjjön be az első öt delikvens. Halk, zavart nevetés fut végig a csapaton, mert ki ne félne tőlem, no, nem azért, mert harapok, hanem híresen szigorú vagyok, és van egy rossz szokásom, nem mindig a kihúzott tételből kérdezek. Azt bezzeg nem kötöm az orrukra, hogy nem érdekel, ha puskáznak, ezzel nem idegesítem magam, az összefüggéseket kérem számon és a kreativitásukat, amióta még fiatal tanársegéd koromban volt egy tanítványom, akinek azt mondtam, hogy a százhuszonötödik oldal, második bekezdés, s felmondta szó szerint a könyvet, de fogalma sem volt arról, hogy mit beszél.

Kihúzzák a tételeket, én meg kényelembe helyezem magam. A táskámban kissé meggyűrődnek a hóvirágok, kiteszem őket az asztalra. Általában húsz perc felkészülési időt adok az első vizsgázónak, de most sietek.

-          Hölgyeim és uraim! Ha Önök közül valaki öt percen belül kijön vizsgázni, annak megajánlom felelés nélkül az elégségest.

Erre hárman azonnal felpattannak.

-          Mondom öt perc múlva. Sajnálom, de akik nem tudnak számolni, ők már nem élhetnek ezzel a lehetőséggel.

Felállok és odamegyek az ablakhoz. Az utcán nagy a forgalom, piaci nap van.

Vánszorog az idő, pedig siettetném.

Mire visszafordulok, hogy leüljek a helyemre, már ott ül velem szemben az egyik legokosabb, egyben a leglinkebb tanítványom.

-          Tessék szíves lenni beírni az elégségest.

-          Beírom, csak szeretném megnézni a jegyzetét.

Az előtte lévő lapon egy pont sem sok, annyi sincs.

-          Fiatal barátom, egy kérdésem azért lenne, ha megengedi.

Nem faggatom sokáig, csak mintegy fél órát. Belemegy a játékba és frappáns, gyors válaszokat ad.

-          Kérése számomra parancs. Kettest kért, azt is kap. Ha nem kérte volna, négyest adok.

Tizenegykor cigaretta szünetet tartok, amely nálam azt jelenti, hogy bemegyek a tanszékre, iszom egy kávét, meghallgatom a legújabb pletykákat és megeszem a két szelet süteményt.

Karolina kolléganőm, a frissen elvált ötvenes szépasszony, odalép hozzám:

-          Péter, jó étvágyat! Vizsgáztatsz?

-          Igen. Te is?

-          Sajnos, én is, de fontos ügyben el kellene mennem. Már csak tízen vannak. Átvennéd őket?

-          Sietek magam is, de nem gond.

-          Meghálálom.

-          Ettől féltem. Legalább vedd el ezt a második szelet süteményt, nem bíbelődöm vele. Szólhatsz a hallgatóidnak, jöjjenek hozzám. Lesz egy jó napjuk!

Kedvelem Karolinát, mert közvetlen és nagyon okos, csinos is, kellemes alt hangja lélekmelengető. Nem is értem, hogyan létezik olyan férfi, aki képes megcsalni, majd ott hagyni egy nyeretlen huszonévesért.

A vizsgaterembe menet azt számolgatom, hogy három órakor lesz a randevúm, nekem még tizenöt diákom vár a vizsgára, hozzájön még Karolina tíz embere, legkésőbb fél háromkor el kell indulnom, azaz száznyolcvan perc alatt kell levizsgáztatnom huszonöt embert, így alig valamivel több, mint 7 perc jut egy főre.

Akkor másként csináljuk!

Öt ember jön be egyszerre, kapnak tíz kérdést, tíz perc gondolkodási időt, majd sorban felteszem a kérdéseket és jelentkezési sorrendben válaszolnak.

Megy ez, mint a karikacsapás! Magam is meglepődök, hogy senkit sem buktatok meg.

Pontosan fél háromkor elindulok, zakóm zsebében a négy szál hóvirággal, mert hármat közben kiosztogattam azoknak a hölgy hallgatóimnak, akik vigasz kettest kaptak.

Sajnos, megint kések öt percet. A Kolibriben összesen tíz asztal zsúfolódik a tenyérnyi helyen, mindegyiknél párok ülnek, csak a legbelsőnél ül egy magányos hölgy. Egyenesen odamegyek, hát nem Karolina?!

Muszáj észrevennem, és bevallom, kikerekedik a szemem, mert új a frizurája, csinos, mély bordó kosztümre váltotta a délelőtti kéket, s a parfümje oly erős, hogy csiklandozza az orrom. Amint meglát, elteszi az olvasnivalóját, és merengőn mosolyog.

-          Szervusz, Karolina!

-          Szervusz, Péter!

-          Megengeded, hogy ide üljek?

-          Hát…

-          Én is várok valakit, ha megérkezik valamelyikünké, a másik lelép. Rendben?

Úgy ülök, hogy lássam a bejárati ajtót. Párok jönnek, mennek, mi pedig beszélgetünk, minden fontos dologról, mint például a cserebogarak hallhatatlanságáról, arról, hogy reggel Zsemle kutyám képen nyalt, erről eszembe jutnak a hóvirágok, melyeket kibányászok a zsebemből és  úgy adom át Karolinának, mint egy értékes briliáns gyűrűt.

Ezen jót nevetünk, és telik az idő, mire észbe kapok, már öt óra.

Nem is tudtam, hogy Karolinának ilyen jó a humora, képes saját ballépésein is jókat mulatni. És a szeme! Abban el lehet veszni!

Lassan indulnom kell.

-          Úgy látom, akire várok, már nem jön. Hazavihetlek?

-          Megköszönöm.

Melegséget érzek a szívem körül, mintha olvadnának a jégcsapok.

Háromsaroknyira lakik a Kolibritől. Kisegítem a kocsiból és valahogyan úgy érzem, most puszival kell elválnunk, pedig legszívesebben csókot lehelnék az ajkára.

Mindketten ügyetlenkedünk, most kezdünk zavarba jönni, és leejti a táskáját, kinyílik és a mellettünk lévő víztócsában landol az Elle magazin legújabb száma.

-          Bocsáss meg, az én hibám, - kapok a táskája és a magazin után.

Elpirul.

-          Nincs semmi baj.

-          Felhívhatlak, ha hazaértem?

-          Természetesen, legalább megnyugszom, hogy nem történt bajod! – vigyorog rám.

Végig dúdolgatom a hazafelé utat.

A konyhám asztalán ott vigyorog a Le Figaro.

-          Tudod, milyen szerencsém van, hogy itthon hagytalak?

Virtustáncot jár a szívem, miközben tárcsázom a telefonszámát.

Jaj, csak vegye fel végre!

-          Halló? Dr. Mézes Karolina vagyok! Te vagy, Péter?

Várta a hívásomat!