Január utolsó napja van és ragyogóan süt a nap. Reggel, amikor Bonifáccal sétáltunk, örömmel láttam, hogy egyik-másik kertben nyílik a hóvirág. A maradék hófoltok is egyre kisebbek, és a természet máris elkezdte tavaszváró zsibongását.

A madarak is hangos csiviteléssel adták tovább a jó hírt, bekiabáltak a nyitott ablakon hozzánk, hogy "hahó, már hamarosan itt lesz a várva várt tavasz". Csapatokban röpködtek körbe a kis tér felett, mintha táncoltak volna...

Bonifácra is átragadt a tavaszi hangulat, ezért lelkes vakkantásokkal adta tudtára egy hatalmas kutyának, hogy "szia haver, nem félek ám tőled, mert én vagyok én..."
A jól nevelt nagy kutyus csendesen visszafordult, aztán engedelmesen ballagott gazdája után, hiszen ő is tudja, hogy ki ő valójában. Amikor fiatalabb volt, a gazdi időnként egy teniszlabdát adott oda neki, hogy elfoglalja, ne kezdjen visszaugatni a kis csahosoknak. Most már nem kell a labda, megtanulta a leckét, a kicsik ugathatnak, ahogy akarnak, nem szabad törődni velük.

Tegnap hazahozták a füstölt sonkát, csülköt, szalonnát, és most már tényleg úgy néz ki az éléskamránk, mint egy rendes háztartásban. Az illata fantasztikus, még az előszobában is jól érződik. Nem is tudtam megállni, hogy egy csülköt ne főzzek meg azonnal. Tegnap este aztán tormával jól belakmároztunk belőle, de kb. a fele megmaradt.

A csülök-vacsora után nagyon szomjasak voltunk, így éjjel rengeteg vizet ittunk.

Reggelire már csak száraz piritóst ettünk vajjal, mert a teltségérzet még megvolt.

A rengeteg, finom főzőlével viszont kellett valamit kezdeni, tehát ma sárgaborsó főzeléket készítettem. Két kis üvegben eltettem a főzőlé maradékát, mert jó lesz az még babhoz, lencséhez. Különleges felétként a főzelékre a megmaradt sonkát ledarálva és kiegészítve hagymával, krumplival, liszttel, tojással, összedobtam egy "csülkös tócsnit" - amilyen ételt hiába keresnének a szakácskönyvekben, mert az én találmányom, kimondottan erre az alkalomra. Kicsit pattogott az olaj, amikor sütöttem, mert bizonyára a csülök szerette volna érvényre juttatni erejét.

Már előre örülök, milyen finom ebédet kap a család.

A nyitott ablakon végre nem a hideg árad befelé, hanem a langyos, tavaszthozó szél dobál be egy-két száraz levelet, incselkedve.

Kék az ég, és kacagtatóan süt a nap.

Minden rendben, tehát boldog vagyok. Ugye elég ennyi minden a boldogsághoz?