Ezt nem vezetem fel 

 

 

 

Az utolsó költemény

 

Ballada

 

Papírlapra hajolt, szárát megmarkolva

Zizegve, sercegve, betűt kanyarítva

Távolba révedten, rezzenetlen arccal

Szoborrá dermedten, birkózik a múlttal

Hosszút mereng, töpreng, homlokát támasztva

Kezében egy percre, megáll most a tolla

Krákogva rázkódik, fuldoklik hörögve

Aztán megkönnyebbül, véresőt köhögve.

 

 

Majd újra neki lát, ujjait ráfonva

Szót formál, s karcolja, mondattá a tinta

Érzések kútjának hűs vizeként ontja

Lelkek szomjúságát, csillapítva, oltva

Arca sápadt, fakó, most elpirosodva

Gerjedő élettűz, színt fest rá lobogva

Erőre kap, éled, talán még kibírja

Hamuvá nem szürkül, kitart, még leírja

 

 

Megelevenednek az elszürkült képek

Világosra vált, mit zord árnyak kísérnek

Nap fényeként csillan, víztükörre festve

Simára vasaltan, ráncos, gyűrött teste

Sorjáznak dagadva, gyülekeznek sorba

Visszarepítenek elmúlt századokba

Melynek bűnét, foltját, jobbulását várva

Gyöngyöző verejték, moshat csak tisztára.

 

 

Vonaglik, feszeleg kínoktól gyötörve

Görbül indulattól, merevedve görcsbe

Jézusként feszül meg, előre hajolva

Még az igét vési, világra vajúdva

Ajkát harapdálva, lábát nyújtva hallgat

Benne tombolva sír, üvöltözve jajgat

Ám a dac erőt ad, megszállottként hajtja

Neki fog hát ismét, és nem hagyja abba

 

 

Van, mit nem takarhat, feledés homálya

Oly sok keservet szült, gyűjtött garmadába

Azok, kik cipelték, egyenes tartással

Éltük nem tengették, csak alamizsnával

Útjuk járták tovább, hitbe kapaszkodva

Olykor támolyogva, majdnem éhen halva

Mikor a hajnal virradt, s hogy megérhették

Égre emelt arccal, imával köszönték. 

 

 

Szélbe kapaszkodva, keservüknek árja

Hitvány garasokkal, kifizetett ára

Háborgó tengerként, sziklához csapódva

Silány bárkájukat, szilánkokká zúzza

Elveszítve mindent, s mi számukra maradt

Majd a pirkadattal, sugarakat fakaszt

Elhozva reggelét sivár ébredésnek

Mit, önmagát vesztve, kirabolva ér meg

 

 

Keresve kutatja, most lőn, tán megérti?

Segesvár mezőjén mit érzett Petőfi?

Mikor menekülvén, elvesztve a harcot

Kezéből a balsors, kiüté a kardot

Vagy József Attila, lidérces nyomorba

Jövendőjét, vágyát, cukorrá álmodta

Amint Gyóni Géza, bajtársak vérében

Fekve, Krisztust kéri, halálfélelmében

 

 

A legvégső lépés, mielőtt leroskadt

Többé nem mozdulva, hervadva, elporladt

Ady, Babits, Juhász, Arany, Vörösmarty

Lebocsátva lantját, nem tud már dalolni

Mindaz, mi írva volt, fönt a fellegekben

Ma már csak visszhangzik, messzi végtelenben

Szakadt kabátjában, vacog menetelve

Senki földjét járja, fázva, dideregve

 

 

Végső erejével botlik, tántorogva

Radnóti Miklós, egy elátkozott korba

Rongyos vert sereg, mint egymást támogatva

Hernyóként araszol, a haláltáborba

Ki látja siratá, telve van keservvel

Tudja a szó hal meg, a csengése vész el

Komor méltósággal, porába csoszogva

Kérges repedt földnek, hátába taposva,

 

 

Van ami nem halhat, amíg lesz oly ember

Kiben újra éled, ismét létezést nyer.

Villámként belevág, ezerfelé foszlik

Sötét felhők tömbje kékséggé oldódik

Pennáját emeli papír lapra rója

Mi torzónak tűnt már, reinkarnálódva

Benső malma őrli, búzáját dohogva

Frissen sült kenyérként, éhet csillapítva.

 

 

Írja, egyre írja, mert az idő véges

Dagad, szélesedik, a mennydörgő érces

Kősziklaként mered, a távolt fürkészve

Szavaknak juhásza, rím nyáját terelve

Megáll merev testtel messzire tekintve

Álla botján nyugszik, nyitott tenyerében

Onnan várná talán, könnyed érkezését

Hol napfény csókolja láthatárnak szélét

 

 

Kihuny mi tündökölt, égi kapu tárul

Gyümölcse beérve, lepottyan a fáról

Asztal lapján hever arccal ráborulva

Megjött két kis angyal, lágyan simogatva

Gyengéden ölelik két oldalt karolják

Hártyaszárnyuk zizzen, szellőként sodorják

Vércsepp hullajt pontot, véget ért a mondat

Kezéből kihullva, a padlóra koppant.

 

 

Mit holnap valaki, ismét felemelve

Viszi tovább izzva, éggel perlekedve

Annyi a különbség, az arány bomlott meg

Mert itt lent a földön, egyel kevesebb lett

Ott ülnek lenézve, menny kávéházából

Ki lesz, ki felveszi, mint leesett zászlót

Magasba emelve, lengve suhogtatja

Mindaddig még ISTEN, engedi, és hagyja.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés