Mentünk a hóban előre, fújt a szél, lábam a hidegtől fájt.. S vittük hátunkon a szalmát....

Fura bús világ jöhetett az erdélyi magyarságra a második világháború után. Nagyjából mindenki ismeri, ezek a területek román kézre kerültek ismételten, s a székelynép makacsul hallgatott.  

Én akkor voltam gyermek, és arra emlékszem, gyakran nem volt kenyér. A magyarság megőrölte kevéske búzatartalékait, aztán beállt a sorba kenyérért. Mindenki kapott un. kenyérjegyet. Jól emlékszem, negyed kiló volt a fejadag, függetlenül attól, hogy csecsemő, vagy felnőtt az illető. Aztán egyszer csak  kezdett javulni a helyzet. Főleg ősszel, a nép nagy mennyiségű gabonát, gyümölcsöt, krumplit kezdett piacra vinni. Szüleim is fellélegzettek, lement a disznó ára, volt  amit vágni téli szűk napokra. Ámde aztán megint baj lett, mert a kommunisták belekezdtek ama „kollektivizálásba”. Ezt azonnal észrevettük, elűnt a cipó a házikenyér. A sütőkemencébe már csak bújócskázni jártunk. A fejadagos jegyeket - románul tikettnek nevezték, mintha csak angol mozijegyek lennének.

Gyermekként nem nagyon tudtuk mi az a kollektivizálás,(magyarul termelőszövetkezet). Csak azt láttuk, hogy az emberek földjeit elvették, és akik nem akartak tömörülni a közösbe, azokat kigúnyolták, üldözték. Mikor mentem bé a marosszentgyörgyi boltba, ott voltak az ablakba kiírva a nagygazdák nevei.. Mint valami bűnözők, fuvaros életmódjuk a komcsik szemében egyenlő volt egy emberiség elleni bűncselekménnyel. Gúnyrajzokat készítettek róluk. Apró és rozoga szekereiken a nép vagyonát vitték egy állítólagos titkos raktárba, ezért nem jut a népnek kenyér, írták otromba betűkkel, helytelen magyarsággal.

Azon a nyáron szép aratás volt, de a szalmát nem engedték a népnek hazavinni. Hiába mentünk ki a mezőre a szalmazsákokkal a félkótya senkiből előléptetett „határpásztor” hazakergetett mindenkit. Már pedig ez baj, mert nyáron még elvan az ember, de mi lesz velünk, ha lehűl az idő? - mondta édesanyám tanácstalan. Ugyanis akkor még nem voltak ezek a modern kárpitozott ágyak. Mindenki szalmazsákon aludt, amit surgyénak neveztünk.   Szénát szedtünk össze, hitvány gizgazt és egyre nehezebben aludtunk éjjelente.

Egyszer aztán megjött a tél. Fehérek lettek a fák és befagytak az ablaküvegek, Nagy jégvirágokat fújt rájuk a szél. Fánk se volt, pedig egy kőhajításnyira volt az erdő. De éppen akkor zavarták el édesapámat a falu malmából, Hiába volt híres molnár ember, bútorgyárba küldték és 3 hónapig egy vasat sem látott, ugyanis a pártnak éppen világmegváltó tervei voltak, eszébe sem jutott fizetni.

Mi legyen velünk? Legalább szalma lenne a surgyékban, hogy az öt fiúgyermek meg ne fagyjon az egyetlen dobkályhával fűtött lakásban. - töprengett édesanyám S akkor  gondolt egy merészet.

Reggel szalonnát adott enni, pedig az édesapámnak volt félretéve. Azzal csak ő élhetett, mert munkába anélkül nem mehetett. De most édesanyánk kivételt tett. Felöltöztette mind az öt fiát.

A legnagyobbik, Béla éppen akkor készült az első osztályba. Utána következtünk, én meg Jani az ikrek, s az óvodát éppen akkor kezdtük el elfelejteni, mert már oda sem lehetett menni. Utánunk volt még Gyurika és a pici Jóska.

Hát ők alig totyogtak a kicsi posztógúnyákban, Nekem, jól emlékszem nem volt nagykabátom, csak egy vékony kiskabátka.

Fújt a szél, nagy hideg volt s mi át kellett gyalogolnunk az erdőn, mert amott a legelőn túl, házunktól vagy 3-4 kilométernyire volt összegyűjtve a szalma. Egy hatalmas nagy asztagba. De akkora volt az a szalmarakás, mint egy nagy palota. Messziről láttuk, de már dél is elmúlt s még mindig nem értünk oda, Könnyem az arcomra fagyott. Lábamat nem éreztem a lyukas cipőcskében, amely inkább nyári volt, mint téli. A két kis kezecském annyira fájt, hogy bőgnöm kellett, de édesanyám hajthatatlan volt. Áldja is meg ezért a Jóisten. Hisz így akart minket hozzászoktatni ehhez az embertelen világhoz...

Ment elől és taposta nekünk a nagy hóban az utat. Ó, én meg azt hittem, hogy meg fogunk halni mindannyian. De aztán mégis odaértünk. Belefúrtuk magunkat a szalmába és úgy örültünk, hogy el nem lehet azt beszélni.

Édesanyám kötött mindenikünknek egy kis lepedőnyi szalmát ő meg egy akkorát magának, hogy azt még egy férfi is meggondolta volna, hogy haza cepelje.

Igyekezni kellett ám, mert a határőr bármikor észrevehetett volna. Szerencsére nem merte odadugni a képét, hisz szabályosan lehetett hallani az orgonáló farkasokat. S akkor megindultunk. Édesanyám most hátra maradt, mert azt mondta nekünk: - Az út ki van taposva. Béla indulj elől, Miki-Jani utána és meg ne álljatok hazáig! Ha hiszi valaki, ha nem, tényleg könnyebb volt az út hazafelé, hisz hátunkon a szalma igencsak melengetett, S nem tudom hogyan bírtuk haza, de estére otthon voltunk, Arra sem emlékszem, hogy ettünk volna útközben valamit, csak arra emlékszem, hogy havat viszont eleget…

Aztán lerogytunk a  kályha köré és ott szunyókáltunk, míg anyánk megtöltötte a szalmazsákokat.. Már majdnem reggel volt, mikor arra ébredtem, hogy milyen szépen zizeg szalmazsákomban a szalma. Hú, de jól esett annak melege.